tavaly június 12.-én, mikor kicsit el voltunk kenődve.

....Ez a színház mindig tud meglepetést okozni, amikor Spiro volt a direktor, ment a felújítás, akkoriban kezdtem a vállalkozást. Jugoszláv cég volt a fővállalkozó, de minden szakipart magyarok csináltak, mi az épületgépészetet. 1991-ben jártunk, éjszaka dolgoztunk, akár hiszed, akár nem, vannak szellemek a színházban. Utolsónak maradtam hajnalban, áramtalanítottam, botorkáltam kifele, a színpadról Ajtay Andor hangján beszélt valaki, visszamentem, elhallgatott, elindultam újrakezdte, valami athéni timonról szavalt, jambusokban. Elmondanám, nem voltam ám annyira fáradt, hogy képzelődjek, máig nem értem az egészet. Sok jó darabot játszanak, általában jó szereposztással, csak mindig panaszkodnak, hogy kicsi a pénz.
Nem tudom voltál-e már guminővel? Én még nem, bár márciusban olyan érzésem volt, mikor Csilli hívott, hogy nézzük meg az Amadeust. Gyanútlan voltam, szívesen mentem, igaz, előtte már láttam egyszer az előadást, akkor a fiúkkal mentünk, a zasszony nem ért rá. Bevonultunk, helyet foglaltunk, nézegettük ki van itt, ki nincs, gong, felmegy a függöny. A színpadon zongorakísérettel a Liszt Ferenc kamarakúrus előadott egy keservest, előjött Szikora, tudod aki a Nemzetiben szétbarmolta a Tragédiát, és félórát beszélt Mozartról, meg az évfordulójáról. Gondoltam, jóvan, jubileumi előadás, de kezdődhetne a darab, Darvas Iván játszotta Salierit, Alföldi Róbert Mozartot, Létai Dóri Mozartnét, Konstanzét. Szikora csak mondja-mondja, végül hálistennek lelép. Elsetétülünk, és vaze, VETÍTENI kezdték a jubileum alkalmából az egyik előadásról készült filmet. Hát, barátom, kábé ilyen lehet guminővel, zokniban, paplan alatt izélni.