Yvonne-t őszintén meghatotta a tömeg, biztosan azt hitte szegény, hogy ezek mind unokatestvérek, vagy távoli rokonok, pedig akkor még senki sem tudta, kihez jött, csak mindenki reménykedett, hátha rokon, 44-45.-ben az oroszok miatt, 56.-ban a nyomor elől sokan kerültek el a faluból.
Anyai nagyanyám lett a szerencsés, a bátyja kereskedelmi tengerész volt, egy holland hajón szolgált távírászként, a háború után Antwerpenben telepedett le, elvette feleségül Klemi nénit, és Yvonne mellett született még egy fiúgyermeke is, Georges, aki katólikus papnövendéknek állt.
Yvonne Bruxelles-ben classica-phylologia hallgató volt, hat élő és két holt nyelven tudott folyékonyan beszélni, de komolyan leizzadt, mikor próbálta elmagyarázni, kit keres. Aki a faluból korábban hadifogságban volt, mind ott értetlenkedett, hátha szót ért az idegen lányokkal, Rentz Matyi bácsi volt a leghatározottabb, egyre hangosabban ordítozott szegény Yvonne-hoz, pedig nem volt ő süket, csak nem tudott oroszul.
Hálistennek kiderült, kihez jöttek, engem gyorsan elzavartak nagyanyámnak szólni, közben igyekeztek megoldani a súlyos logisztikai problémát, amit a hajókoffer, és a sok kicsi bőrönd okozott, Kerekes doktor kétkerekű homokfutóját kérték el, hogy elfuvarozzák a lányokat. Nagyanyám három utcányira lakott, egyszerre értem oda a fogattal, hiába futottam, mint a villám.
Mamu éppen töltött paprikát főzött (egész életében mindíg főzött, vagy mosott, vagy vasalt, öt gyereke, tizennégy unokája volt), lehúzta a lábost a sparheltről, körbejárta a két lányt és a hegynyi rekvizitet, kiválasztotta magának Yvonne-t, odavitte a fazékhoz, megkóstoltatta vele a paradicsom szószt, mikor látta rajta, hogy ismeri az ételt, csak akkor fakadt sírva, és ez elég sokáig tartott.
Nagyanyám akkor látta utoljára a István testvérét, mikor 21.-ben elküldték a Fiumei Tengerészeti Akadémiára, azután csak leveleket kapott, de azt is csak 48.-ig, aztán semmit, biztosan elkallódtak a levelek a póstán. Yvonne a legkisebb bőröndben hozta a fényképeket, szétnyitottuk a diófa ebédlőasztalt, de így sem fért el a sok fotó.
Nagyanyám és nagyapám perfekt módon beszélték a sváb nyelvet, Yvonne is a németet, ezért valahogy megértették egymást, bár az nem derült ki, miért nem István bátya jött, de a lányoknak is nagyon örültek az öregek. Yvonne csak évekkel később mondta el nagyanyámnak, hogy nem él már az öreg tengerész, még 70-ben meghalt, egy taxi ütötte el. Yvonne úgy mesélte, hogy a honvágyba halt bele.
Két hétig voltak a lányok, megtanultak csirkét vágni és koppasztani, paprikás krumplit, meg tojásos nokedlit főzni, vizet hozni a kútról, használni a mosdótálat és az udvari budit, bár nem biztos, hogy pont ezért jöttek Magyarországra. Mamunak megvolt az a misztikus képessége, hogy mindenkinek tudott adni valami munkát, aki a közelébe került.
A falu összecsődült a búcsúztatásukra, mindenki el akart köszönni a lányoktól, a kisvonat kétszer dudált, mire el bírt indulni.