Bizony, a sereg. Az AFIT-ban, ahová gyakorlatra jártunk, sorköteles, meg már leszerelt fiatal melósok közt csak ez volt a téma. Akkoriban nem volt még divat megúszni, sőt, a honvédelmi járadékot fizetők, vagy az építő-, sportzászlóaljakhoz vezényeltek mindig gúnyosan elhúzott szájakat láttak, a  "nemisvoltálkatonabazmeg" szabványszöveg mellé. Szolgálatot lelkiismereti okok miatt megtagadó embert nem ismertünk. A határőrök meg külön kaszt voltak, nem nagyon szerették, ha a szolgálatról faggatuk őket, "majdrájösszecsém", elintézték ennyivel. Bezzeg akik az elsőlépcsős alakulatokban szolgáltak, minden elismerést besöpörtek, Lenti, Kalocsa valódi mumusezredek voltak, senki nem szeretett volna oda vonulni, de azt nagyon szerettük hallgatni, ha valaki az ottani élményekről mesél.
Aztán fokozódott a helyzet, megkaptam a behívót sorozásra. Szolnokon, a járműjavító kultúrtermében volt a gyülekező, az orvosi vizsgálat meg valamilyen klubhelyiségben, meztelenül álltunk a sorban fél napot, hogy aztán két perc alatt eldöntse a bizottság, milyen szolgálatra leszünk alkalmasak. Ez volt az első lecke a seregből, türelmesen várni, mire gyorsan történik valami.

Bevonulni szintén a járműjavítóba kellett, apám vitt be "Szerény legyél, ne mulya!", ezzel köszönt el, mint annak idején a kollégiumban. Két percet nem álltam az udvaron, még ismerőst se találtam a rengeteg ember közt, mikor tizenegy másik névvel felolvasták a nevem. "Aki a nevét hallotta, gépkocsira!", és már ott se voltunk, apám még a kerítésnél állt, tétován inteni próbált.
Pécsre kerültem. Ezt akkor tudtam meg, mikor éjjel megérkeztünk a laktanyába, a kisérőtisztünk egész úton nem szólt hozzánk. Civil ruhát zsákba raktuk, rá kellett írni a hazai címet. (---Anyám szipogva mesélte az eskü napján, mennyire megrémült, mikor postán megérkezett a zsák, azt hitte, valami bajság ért---). Kaptam a kezembe egy farostlemez puhaságú törölközőt, meg egy mikroszkópikus méretű szappant, mentünk zuhanyozni. Nem volt már melegvíz, a langyos alól is hamar ki kellett lépni, már kiabáltak "Vízköves lesz a hátuk, igyekezzenek!"
Ezek a beszólások aztán végigkísérték a szolgálatot, voltak poénosak is. Ha valaki elbambult, rászóltak "Baromarcú, igyekezzen!", ha lassan futott "Ne szambázzon, haladjon má!", díszlépésnél "Csapja oda a talpát, hogy a vakond agyrázkódást kapjon".
Az ütődött szleng volt néha durvább is, kibírtam.
Amit nem szerettem, az a várakozás volt. Várakoztunk a szemle előtt, alakulótéren, gyengélkedőn véradáskor, könyvtár előtt, mozi előtt, szolgálatban hosszú órákat. Két várakozás között meg mint olajozott villám kellett mozogni, mintha valami sürgős háborúzni való akadt volna. Pedig nem.
A kiképzés valóságos megváltás volt az unalomból, kifejezetten szerettem, mikor a löveggel foglalkoztunk. Már biztos nem hadititok, elmesélem: tüzérezrednél szolgáltam. A D-20 ágyútarack (---Nem ágyú, kopasz, löveg, érti, L-Ö-V-E-G!!!---) kedves, szolid darab, önsúlya 5700 kg, szerelékeivel, lőszer javadalmazással 6500 kg, szép nagy, zőőőd vas. A lövegkezelőknek nem kellett állományjelző, feltört kezükről, vattával tömött fülükről messziről látszott a beosztásuk. Bezony, a szép, nagy fegyvert teherautó vontatta (---tipusa Ural, tüzér nagyapám ottan volt fogoly, meg malenkij rabotyiszt---), kézzel kellett fedezékbe ásni. Mintegy 6,3 m3 bármilyen talajt, de többnyire bakonyi kemény mészkövet kubikoltunk, normaidőre, teljes felszerelésben (---évszaknak megfelelő 68M gyakorló ruházat, páncélsisak, vegyvédelmi felszerelés, tártáska, AMD 65M géppisztoly---), nem fáztunk. Akármilyen halálos nehézfegyver, számomra a löveg nőnemű (---mint franciáknak a tenger, la mer---), karcsú, szeszélyes, sok törődést igénylő és gyönyörű, komoly gépészeti, metallurgiai, ballisztikai, trigonometriai, kémiai férfitudományt magába sűrítve osztja a halált. Szerette a törődést, a közel 60 mázsa tömegét szorgos férfikezek emelik ki talpáról, szétfeszítve a talpszárakat (---talpszárba fogj, emeld ki, most, a mostra szartunk be---), sarkantyúit az anyaföldbe mélyeszti, mint érzéki nő sarkait a puha ágyba. A nehéz lövegfar fogadja magába a lövedéket és töltetet, hogy akár 17 km-re is pontosan romboljon. A lövegfar és a csőszáj pirosra festett, mintha rúzsos lenne. Hatalmasat szól, ha elmegy, 600 m/sec torkolati sebességgel küldi útjára a 43-57 kg súlyú lőszert, ami bármit lerombol.
A laktanyán kívülre, kimaradásra, két hónap után kerültem, ismerkedtem a várossal. Pécs izgalmas hely, pláne az alföld után, érdekes volt hallgatni a civilek beszélgetését a buszon, piacon, moziban. Rengeteget bolyongtam a városban egyedül, a pécsi srácok siettek haza, nem ismertem kezdetben senkit. Csontváry és Vasarely galériában órákat bámészkodtam, közel van a katedrális, éppen akkoriban tárták fel előtte az ókeresztény sírkamrákat, nincs messze a Barbokán. Ha sok időm volt, felbuszoztam a Misina tetőre, vagy a Tettyére. A színházba bérletem volt, meg a Nevelési központ uszodájába, ott szaunázni is lehetett.
Keveset voltam otthon, mert rossz volt a közlekedés haza, ha kaptam eltávozást inkább segítettem szüretelni, disznót vágni valamelyik cimborának Pécsen, vagy a környéken.
Megszerettem a bort, korábban söröztem. Megtanítottak pincepörköltet főzni, én meg főztem birkát, arra nagy szó. Voltam esküvői tanú is.
A leszerelést persze ugyanúgy vártam, mint a többi iszapszemű harci rája, volt centim, néha egész heteket vágtam, mert mindig elfelejtettem. Aztán persze sorra kerültünk, aláírtuk a leszerelőzászlót, címeket cseréltünk, és vége volt. Néha hiányzik. A fíling, meg a barátok. A löveg nem annyira.