Évekkel később magamtól is kibicikliztem, a tiszabői kanyar alatt volt a legjobb a víz, a nyári alacsony vízállások miatt kis szigetek nőttek az apadó folyóból. Beúsztam, hanyatt feküdtem a homokpadon, lábam, kezem a vízben hagytam, a halak csipkedték karomon a pelyhes szőrszálakat.
Egy szál fecskében kibírtuk a nyarat, mezítlábaztunk, a földutak forró, finom porát ma is érzem a lábujjaim között, ha eszembe jutnak a fegyverneki nyarak.
A holt Tiszán, vagy az élőn pancsoltunk, sok víz volt a közelben, a házunkhoz, faluhoz közel. Ha nem "strandoltunk", valamelyik erdőben kóboroltunk, akármerre indultam el, erdőben kötöttem ki. A Makkos volt a legizgalmasabb, őzek, szarvasok tanyáztak, megtaláltuk a vaddisznók nyomait, tudtuk a harkály, lappantyú fészkeket, a kék és vörösvércse fészkét, rókalyukat találtunk, amiben néha borz volt. A réten is fészkeltek madarak, pacsirta, fajdok, fürjek, fácánok, hatalmas túzok családok, a kakas nagyobb volt, mint egy pulyka, hatalmas fehér tollruhában dürrögött.
Kisfácánt, fürjet kutattunk eső után, a friss sár a lábukra ragadt, elnehezítette, nem tudtak elfutni előlünk. Lelovich Gyuri bácsi aztán elmagyarázta, hogy ezt nem szabad csinálni, mert orvvadászatnak számít. És ne nyúljunk a fészkekhez, mert ha az állatok megérzik az ember szagát, otthagyják a tojást, fiókát. Rókalyukba se nyúljunk, mert veszettek, és megharapnak. Izgalmas világ volt, de a Tisza még izgalmasabb.Magas víznél jártak a hajók, nagy uszályokat toltak-húztak, a kanyarnál, meg a révnél tülköltek. Apám elmagyarázta, a főárbócon mindig annak az országnak a zászlója van, ahol hajóznak, a farrészen pedig a hajó nemzeti zászlaja. Tudta, mikor és hányat tülkölnek, hogyan tisztelegnek egymásnak zászlókkal, hangjelzéssel, hogy kell kitérni, ha találkoznak.
Olyan volt a hajóforgalom, mint a mozi.
Ültem a parton, a kövezésen, jött a karaván, fát, követ vittek, a kormányosfülkén mentőöv volt, száradtak a ruhák a kifeszített köteleken, bográcsban főztek valamit, a szél hozta a füstöt. Integettem, a kormányos visszaintegetett.
Télen egészen megváltoztak a vizek. A falu melletti holtágak befagytak, mint a tükör, olyan síma volt a jég. Reggel lerohantunk a jégre, a bakancsra felcsavaroztuk a korcsolyát, a kulcsot a nyakunkba kötöttük, el ne vesszen. Hatalmas területen koriztunk, csak a lékekre kellett vigyázni, amit a halászok vágtak, hogy levegőzzenek a halak. A jeget nagy kockákra fűrészelték, az ipartestület kocsmájába vitték. Ott náddal bélelt pince volt, a januári jég júliusig nem olvadt el. A lékek friss vékony jege alatt láttuk a halakat, néha megcikkantak, mint az ezüst.
Tetőlécből csináltunk hokiütőt, az egész faluban nem volt "bóti" ütője senkinek. Jäkli Jancsi asztalos apja készített egyet Janinak bükkfából, nagyon tetszett, de nem lőtt vele több gólt. Estig a jégen voltam, anyám jött le utánam, kiabálta a neveket, kinek kell jönni hazafelé. A nagyobbak persze maradhattak.
A Tisza télen nem barátságos. Először a part mentén fagyott meg a vize, aztán egyre nagyobb jégtáblák jöttek, a kanyarnál egymásra úsztak, összefagytak. Ha nem enyhült az idő, olyan vastag jég alakult ki, hogy át lehetett menni Nagykörűbe. Recsegett a fagytól a jég, sehol nem volt víz, mégis mindig robajlott valami. Néha jégtörő hajók jöttek, feketén füstölt a kéményük az erőlködéstől.
Mikor kilencéves voltam, nagyon nagy tél volt, a járdán meg az úton nem láttuk egymást a hótól, olyan sok esett, járatokat, ösvényeket ástunk a kapuig, meg a jószágokig, nem látszottam ki belőle. Mikor elolvadt a hó hatalmas árvíz volt, apám, keresztapám, nagybátyám mind a gáton voltak, hetekig nem jöttek haza. Nekünk nem volt szabad a Tisza felé menni, a falu széléig jött a víz, egy méter nem látszott a gátból. A faluban katonák meg munkásőrök aludtak az iskolában, tankok meg műszaki járművek jöttek. Apám később elmesélte, a katonáknál éles lőszer volt, húszméterre álltak a gáton, úgy őrízték. Féltek, hogy a felső vízen, Tiszabőn, Roffon, Füreden lakók lejjebb kibontják a gátat. A fegyvernekiektől meg Tiszapüspökiben, meg Szolnokon őrízték a gátakat. Annyira át volt ázva, hogy akár csizma sarkával is ki lehetett volna ereszteni a vizet. Nagyon lassan lement a víz, elmentek a katonák, apám is hazajött centis borostával.
A faluba új gyerekek jöttek a felső Tiszáról, Szabolcsból, az ő házukat mind elvitte a víz. Érdekes, különös szavakat használtak, a vödröt "vedér"-nek mondták, ezen jókat nevettünk. Ők meg azon, ahogy mi beszéltünk, pénz helyett "píz", méz helyett "míz", nagyokat kacagtak rajta. Aztán ősszel visszamentek, addigra talán felépült az új házuk.Az archív fotók a www.oballaert.hu honlap szerkesztőjének engedélyével kerültek az írásba. A képek másolása csak Hajnal László engedélyével lehetséges.
