Hintának írtam.

Nem nagyon akartam ám én Montenegróba indulni, ismerősök hírelték, hogy fegyveresek őrzik a strandot, meg nincs áram, de egyik sorstársam annyit nyaggatott, hogy végül mégis ráálltam az útra. Akkoriban nem szerettem emberek közé menni, az arcom mindig ökölbe volt szorulva, mintha folyton citromot kellene rágnom. Végül mégis inkább a fiúk beszéltek rá, hát jó, akkor menjünk, de van egy feltételem: amint leérünk motort bérelek, és motorozok, amíg a család a tengerparton terül és sül a napon. Bepakoltunk a Xsara kombi összes csomagtartóiba, feküdt szegény rendesen, irány dél.

 

A szerb határon nyűgös finánc, egyik kezével telefonál, a másikkal üti a pecsétet. Nagyon régen jártam erre, épül valami modern határátkelő féle, de olyan félkész állapotában megdermedt és úgy maradt, betonkockák terelnek tovább.

 

Szabadkát kikerüli az út, nosztalgiázom kicsit, '88.-ban voltam utoljára, a piacon farmert meg italokat vettünk, a nejem éppen kismama volt a nagyobbik fiammal, úgy rángatott el az árusoktól, még mindig ott alkudoznék.

 

Betérünk tankolni Bácska-Topolyára, magyar a beszéd, mutatják, merre a "pumpa". A szerb benzinkutas mindenáron ólmozott benzint akar a tankba gyűrni, nem mondtam a varázsszót: "bez olovnyi", vagyis ólommentes kéne, szerencsére a kollégája megszán, mutatja melyik pisztolyt vegyem le. Beszélgetünk, kevés magyar jár erre, de mennénk már, tűz tovább.

 

Belgrádig jó minőségű az autóút, nem is kell sokat fizetni, csak a rendőrökre vigyázni, ott állnak minden sárrázón, radarral mérnek, akit megállítanak az fizet. Igaz, csak a gyorsan hajtókat, és tilosban előzőket állítják meg. Mindenki lehúzódik a leállósávra, így majdnem négysávos a pálya.

 

Belgrádot valamiért nagyon szeretem, annak idején, mikor Bulgáriába, vagy később Görögországba mentünk, mindig megálltunk szétnézni. A Dunapart olyan, mintha Kusturica építtette volna díszletnek a Macskajaj-hoz, bokron száradó ruhák, kóbor kutyák, a népek pancsolnak a vízben, már csak a fára kötözött fúvós zenekar hiányzik.

Rengeteg a kéregető, vagy ablakomosó gyerek, vigyázni kell, nehogy a kocsi alá kerüljenek, párszáz forintot ki kell osztogatni, így békén hagyják az autót.

 

Továbblépünk Cacak, Plevlja felé, határozottan rosszabb az út, de még tűrhető, észen kell lenni, nincsenek eltúlozva az útirány táblák, ami van, az is cirill nyelvű, és szét van lőve, mint a szita. Kezd a táj gyűrődni, néptelen falvakon megyünk át, az út mellett rozsdás roncsautók, méteres gaz, ahol kaszálják a füvet, ott fekete gránit sírkövek állnak, közlekedési balesetek, vagy a háború áldozatai emlékére.

 

Később színesedik a környék, gyümölcsfák, rendezett falvak következnek, közeledünk Montenegro felé. Az út mellett kisvendéglők, a bejáratnál nyitott kemencében faszénen forgatott állatot sütnek, a látványtól megéhezünk.

 

Leállunk egy buszmegálló melletti beton placcon, a motorháztetőn megterítünk, én hideg rizses lecsót eszem, kikapcsoltam a fagyasztót otthon, megromlott volna, inkább elhoztam, most nagyon jól esik.

 

Nyüszítést hallunk, egy bokorban papírdobozba csomagolt kutya kölykök, szimpátiám a szerbek iránt hirtelen elmúlik, a maradék lecsót a dobozba rakom, a másik ételhordóba tejet öntünk. Átvisszük a kölyköket az árkon, minél messzebb legyenek az úttól, hátha a közeli faluban befogadja valaki őket.

 

Közeledünk a Durmitor nemzeti parkhoz, kresztábla nincsen, de a nagy barna eu-konform idegenforgalmi táblák mindenütt kinn vannak, az összes kolostort már száz kilóméterre előre jelzik. Végül is jó ez nekünk, más útbaigazító tábla úgysincs.

 

A szerbia-montenegrói belső határ mintha Svájcban lenne az ezernyolcszázas években, kőből rakott a vámbódé, megállítják még a fával rakott szekeret is, ellenőrzik az útleveleket. Mosdót keresek, nincsen se víz, se villany.

 

Határozottan jobban szeretek Montenegróban vezetni, koromfekete új utakon gurulunk, egyre több az alagút, egyikben sincs világítás, de nem baj. Továbbra sincsen útjelző tábla, de egyre több a kolostor előjelző, és az eu támogatásból épülő utakat reklámozó felirat:"Dobro Dosli". Hiányérzetem van a táblák miatt, de nem tudom, a kresztáblákon kívül még mi hiányzik. (Csak hazafelé jöttem rá, nincsenek óriásplakátok, nem semmi.)

 

Magas hegyek között megyünk, minden ablak lehúzva, jó a levegő, alig van forgalom. Az út mellett tizenéves srácok árulnak mindenféle erdei gyümölcsöt, mézet, szárított, vagy füstölt halat, egyszer csak elérjük a Tara folyó völgyét, a Tara kanyont, legnagyobb szintkülönbsége 1300 méter, Európa legmélyebb folyómedre.

 

Egy kőfejtőn megyünk keresztül, irdatlan por van, de a hegy túloldalán visszatalálunk a Tarához, hirtelen meglátjuk a Durdevica hidat, régi-régi beton völgyhíd, szép, karcsú pilonokkal. "CAMP" feliratú táblát lelünk, alatta "rafting by Tara", éppen elég fáradt vagyok, nézzük meg. A tábor első látásra szimpatikus, kézzel bárdolt faház, mini tehén, féltucat kiskutya, méhkaptárak. Olyan négy hektár lanka, sehol egy sátor.

 

A személyzet egy emberként gumicsónakot reparál, angolul kérdem, tudnánk-e holnap esetleg raftingolni. Ragasztós kezével rábök a csónakra, "méjjbi", mondja. Előkerül a neje, fiatal, kedves emberek, oroszul megbeszéljük, hogy holnap lesz egy túra, beférünk, 50 Euro fejenként. Sátrat verünk, játszunk a kutyákkal, tehénnel, hirtelen esteledik, a folyóról pára száll fel, nem is pára, felhő, már az orrunkig se látunk, gyerünk aludni.

 

Reggeli után kisbusszal visznek a kiinduló pontra, legalább tíz gumitutajt számolok össze, vagyunk vagy százan. A Durmitor parkot népszerűsítő fesztiválba csöppentünk, összefogtak az idegenforgalmi vállalkozók, panziósok, raftingosok, vendéglősök, közösen csinálnak egy reklámfilmet, "marketing promocija", ha engedjük, hogy film készüljön rólunk, féláron hajózhatunk. Kaptunk mellényt, evezőt, elmagyarázták a vezényszavakat: vészno (jobboldal), lievi (baloldal), legalábbis így értettem. A Tara nagyon hideg, tiszta, iható. Gyors, mint állat, vigyázni kell az éppen csak a felszín alatti sziklákra, szerencsére a többiek ismerték a vizet. Körbejár a szilvapálinka, jólesik, becsap a víz a hajóba. Túl nagy zúgók nincsenek, de így is izgalmas víz. Énekelnek valamit érces hangon, visszhangzik a folyó felett.

 

Átevezünk a Durdevica híd alatt, most jövök rá, milyen mélyen vagyunk, a hídról virágkoszorúkat szórnak felénk, vagy százötven méterrel hullnak mögöttünk a vízbe.

 

Kikötünk, mindenki vizes, vigyorgunk. A kisbuszok visszavisznek a táborba, sátrat bontunk, pakolunk, elköszönünk, irány a tenger.