Bizony, a nyolcvanas években a családi ház építése életcél volt, amibe idejekorán kellett hozzákezdeni. Aki leszerelt, családot akart és tudott különmelót vállalni, szinte biztosan építkezett. A tanács vb. olcsón adott telket, általában minden (korabeli) közművel, tehát villany, járda, vezetékes víz biztosan volt az újonnan nyitott utcákban, szennyvíz-csatorna, útalap és gázgerinc pedig többnyire lakossági összefogással épült, magyarul a polgárok finanszírozták.
A fiatal házasok elég komoly kedvezményeket kaptak, diplomásoknak külön letelepedési segély járt, de majdnem minden munkáltató adott valamilyen kölcsönt, támogatást az építkezéshez. Az egyetlen bank, az otp alacsony kamatra hitelezett, de akár bankkölcsönt is tudott adni. Külön támogatta az állam a gyerekvállalást, szociálpolitikai pénzekkel, amit nem kellett visszafizetni, csak akkor, ha nem jött össze a vállalt gyermekáldás.Kérem, hat-nyolc haverral, foghatós családtagokkal már bátran nekivághatott bárki a házépítésnek, hiszen az építőipar kisipari körülmények között olyan, akár a foci, mindenki ért hozzá.
Bementek hát a fiatalok a tanács vb. összes termeibe, hogy tájékozódjanak, kaptak is megfelelő szaktanácsokat, melyik építészt keressék, és milyen típustervet szeressenek. A hetvenes évek végéig többnyire a "kockaházakat" kedvelték, aztán valahogy felszabadult a rengeteg ötlet a rajzasztalon, például a "Karancs" lakóháztípusból kilencféle változat is készült, persze a tetőtérbeépítés jegyében, és további típusok, női nevek sérelmére.
Az engedélyes tervekkel lehetett szaladni az otp-be, hatalmas önbizalommal kettő, sőt akár három gyermeket "vállalni", szocialista jövőnk és a nemzet érdekében. De két szocpol próbálkozás között azért illett elkezdeni a ház építését is, nem csekély szándék, próbáljuk hát összefoglalni.Először is kellett egy felelős mestert találni, aki kitűzte a ház alapjait. Amíg a telekre ért, lehetett hozatni "C" menetlevélre sódert, cementet, betonvasat, zsaludeszkát, ha volt a tüzépen. Fel kellett kutatni kölcsönbe legalább egy betonkeverőt, ami éppen ráért, ha nem sikerült, csinálni kellett, szinte bárki képes volt rá, és ez nem tréfa. A házi készítésű betonkeverő mindig 220V-os villanymotorral, de negyedköbméteres dobbal készült, és Wartburg ékszíj hajtotta, csak üresen volt szabad indítani, különben füstölt a szíj. Vagy a motor. Két ember még nem tudta odébb vinni, maximum kezelni.
Amíg a mester készülődött a telekre, intézni kellett a falazóblokkot, a gázbeton volt a csapás fő iránya, mert jó hőszigetelő, olcsó, és haladós vele dolgozni. Kizárólag vagonban jött, és csakis éjszaka, soha senkinek nem árulták el, mikor érkezik. Ha megjött, elküldték a málházót, vagy váltókezelőt, siessen a gazda kirakodni, mert reggel hattól fekbért kell fizetni. Így aztán a kezdő építkező már a legelején elvesztett három-négy régi barátot, mikor hajnal kettőkor csengetett, hogy "...nem érsz rá egy kicsit, megjött a vagon...".
Akik nem hittek a "szilikát" blokkban (nekik lett igazuk), téglára fanyalodtak, a B30 volt a kedvenc blokktégla (más méret nem volt), a modern falazóelemek csak a nyolcvanas évek vége felé terjedtek el. A teljesen utópista és fundamentalista, továbbá fanatikus téglaimádók viszont felkutattak régi-régi nagyméretű címeres téglából épült, de bontásra ítélt házakat, és megkapták a bontásért cserébe az anyagot. Nem dicsekedtek ezzel, nem volt valami nagy sikk bontott anyagból építkezni, és nagyon lassan haladt vele a munka. Viszont ők jártak jól.
A felelős mester egyelőre mással volt elfoglalva, folytatódhatott a beszerzési procedúra. Az előregyártott szerkezetek beszerzése külön tudomány volt, az "A", "AD" jelű nyílászárók feletti áthidalók cipelése megint sok barátunkból csalta ki a csúnya négybetűs szavakat, ja és a cementet is meg kellett néha forgatni, nehogy megkössön, fektében. A faanyag, hát az lottó-ötössel ért fel, általában rönkben lehetett kapni, és a kéreg hántolása, továbbá a fűrészelés során derült ki, mit kapott a vevő, ezért többnyire kétszeresen túlrendelte magát az építkező, hogy a kellő mennyiséget kinyerje a fából.
A tetőhéjazat beszerzése nagyon nagy rugalmasságot igényelt, általában az került a tetőre, amit éppen lehetett kapni, főleg síkpala, 40x40 cm méretben, szürke színben. Jobb esetben kétfalcos mátraderecskei cserép, mégjobb esetben hófogós kivitel. A legkisebb rendelhető mennyiség az egy raklap volt, de ennyi kellett is, mert sok törött cserepet talált a házépítő, aki ekkorra már rég nem optimista.
Mire a mester kitűzte a ház alapjait, a barátok, kollégák már nagyon türelmetlenek voltak, azt a negyven-ötven köbméter földet egy szabad-szombaton kiásták, jöhetett az alapbetonozás. Aki csak élt-mozgott, betont kevert, géppel, kézzel, hordtuk taligával, saroglyával. Úgy kezdődik ez is, mint a férfias munkák általában, setét reggel érkeznek a biciklis munkások, körbejár a pálinkásüveg, a leendő ház asszonya kávét szervíroz. Egy-másfél óra múlva kész a reggeli, szalonnás rántotta, hagymával, kenyérrel, sültszalonna, előtte persze egy kevés pálinka, inkább kettő, hogy legyen étvágy. Ebédig aztán csak sör, bor, fröccs, minden gépürítésnél. Délben pálinka, húsleves, csigatésztával, pörkölt, csalamádé, kávé, kis borozás. Estig aztán megint meló, sörösláda és szódásballon csere. De kész az alap, a ház asszonya felméri a szobákat, most látja át a házat, a rajzról nem nagyon tudott tájékozódni, csak nem merte eddig mondani.Utókezelik a betont, locsolják, homokkal takarják, közben az asszonyka gondolatban be is rendezi bútorokkal, virágokkal, már a függönyt is tudja, milyet fog venni.
Emberünk a felelős mestert keresi, aki mindössze hat helyen dolgozik szimultán, mindenütt látták, de sehol nem tudják hol lehet.
A további munka következő évre halasztódik, a mester szerint úgyis kell egy tél, hogy az alap "ülepedjen", addig szerezze be a gazda a burkoló anyagokat, szerelvényeket, intézze a villanyszerelést, keressen vízszerelőt. A házépítő ilyenkorra már nem mer és nem tud ellenkezni, fizeti a részleteket, vállalja a túlórákat, közben alakul a szocpol törlesztés is, asszonykáját júniusra írták ki, indulhatnak fehér zoknit venni. Építkező barátunk még nincsen huszonnégy éves, de negyvennél egy perccel sem néz ki többnek, végiggondolja, hogyan bírnak ki még fél évet a szülőknél, és reggelente munkába menet igyekszik belerúgni a kutyába.De eljő a tavasz, a télen kipihent barátok, kollégák megbékélnek, sőt a felelős mester is előkerül, "indulhat a fal", mint a Balázs-sóban. A falra alig öthetes PS-PK panelek kerülnek, a darus beéri barátunk félhavi fizetésével, amiért két óra alatt helyre emelte a födémet. Aljzat és koszorú betonozás megint csapaterővel történik, asszonykánk álmában, félkézzel is süt negyven tojásból rántottát, embere pedig nem is meri írni, mennyi ital fogyott, árában a sóderral vetekszik. Fölkerül a tető, nem esett le senki, készül a belső vakolat, a burkolatok, parketta, bizony, lassan ház formája van a dolognak. Homlokzatra és függőeresz-csatornára már nem elég a pénz, kerítés is "majd ezután" rovat, mire a trónörökös érkezik, lakható az épület.
Szóval, így épült negyedszázada egy családi ház. Mindenki segített mindenkinek, és egyszer csak készen lett, valahogy.
