Káptalan, csak így neveztük, már alsó tagozatban. A járási úttörőtáborba először keresztapámék vittek el, lehettem vagy másodikos. Sok ismerős fegyverneki gyerekkel mentünk, a táborban aztán kenderesi, miklósi gyerekek is voltak elegen. Káptalanfüred kicsi település, Almádi része, szinte összeértek már akkor is. Nagyon jó strandja volt, palacsinta- és halsütővel, rengeteg sok gyerekkel. Az egész település csak üdülőkből állt, XVIII. kerület tanács vb., Oroszlány, valamilyen áramszolgáltatóra is emlékszem, Tatabánya, az Operaház, nagyon sok cég, különféle szakszervezet tartott fent üdülőket, magán-nyaraló alig-alig volt. Alacsony növésű göcsörtös tölgyfákkal volt tele a domboldal, ahová a táborokat építették, csak laza drótkerítések választották el egymástól az ingatlanokat. Hajnalban negyedóráig szólt az ébresztő a fákon lévő hangszórókból, az egész falu zengett, ahogy sorban ébredtek az ügyeletesek és izzították a magnót.

Később, mikor a városba költöztünk, kiderült, hogy Miklósnak külön tábora van, pont a járási mellett. Nyaranként az egész úttörőcsapat levonult üdülni, két hétre, már májusban jelentkezni kellett, aztán valami kicsi pénzt befizetni. A táborba inkább nyersanyagot kértek, rizst, lisztet, zsírt, krumplit, hagymát, száraztésztát, tojást, később ez megszűnt.
Indulás előtti napokban vittük kosárban az élelmiszert, meg a nagy bőröndöket, pakoltuk fel teherautóra, amit valamelyik tsz adott kölcsön, szakácsnőkkel együtt.

Káptalan jó helyen van, a Balaton északi oldalán, viszonylag közel Veszprémhez, az Állatkertbe kirándulásokat szerveztek a táborból, máskor Badacsonyt láttuk, útba ejtettük Balatonfüredet, meg Tihanyt, még volt visszhang, a németek sorba álltak jódlizni, nagyot kacagtunk rajtuk. Győrbe is elbuszoztunk, visszafelé megálltunk Pannonhalmán, körbejárni az apátságban, gyerekként a sok jó autó, meg külföldi motor jobban érdekelt. Persze évek alatt volt ennyiféle célpont, egy nyáron általában egy helyre kirándultunk, de aki minden évben táborozott, sok újdonságot látott.

Egyszer apám is levitt Káptalanra, már középiskolás voltam, valami építőanyagot, pokrócokat meg hangszórókat fuvaroztunk le egy Komandirszkij (UAZ469B) terepjáróval, ami erős felindulásból se bírt hatvannál többet menni, szép hosszú út volt. Lenn aludtunk, olyan soká értünk oda, aztán hajnalban indultunk haza. A Dunaföldvár-Kecskemét útszakaszt mintha vonalzóval húzták volna, az út mentén nagy nyárfák voltak végig, a törzsük fehérre meszelve.

Sok-sok év után KISZ-es koromban jutottam el újra Káptalanra, egészen más nyaralások voltak ezek, kevés politika, viszont bőven szabadidő, strand, ultiparti, este hatalmas lazulás, gitár, hamonika, Mónika, ésatöbbi. Legjobban az éjszakai, holdfényes Balatont szerettem, fürödtünk meztelenül a Balcsiban, nappal azért durva lett volna, hiába, azok az álszent nyolcvanas évek...

Párszor politika mentes, ingyenes társadalmi munkát is vállaltunk, festeni, betonozni, terepet rendezni mindig kellett, és mint a mágnes, húzott a Balaton. Akkoriban már autósok voltunk, nagyjából mindenkinek Trabantja volt, Varga Pistának, Gellérfi Ferinek, Fejszéséknek, Andrejkáéknak, Emődiéknek is, van valahol egy fotó az indulásról, hét Trabant áll sorban rajta, meg Kiss Laci Skoda 100 limuzinja és Csemány Tibi Wartburgja.

Komoly(?), családos emberként is szerettem Káptalanra menni, Felföldi Zoliék üzemeltették nyaranta a tábort, ami a rendszerváltás után önkormányzati tulajdonba került. Zoli és neje Icus, pedagógusok voltak, a Bercsényi gimiben meg a Kölcseyben tanítottak. Nem nagyon bírtak gyerekzsivaj nélkül meglenni nyáron, meg aludni se szerettek, inkább június elejétől tanévkezdésig talpaltak, szaladgáltak kajáért piacra, diszkontba, szennyessel a mosodába, beteg vendéggel Veszprémbe, vízmintával az ÁNTSZ-hez.

Sose tudtam úgy beesni két gyerekkel asszonyostul, hogy ne találtak volna helyet, inkább sátorban, vagy lakókocsiban aludtak, a vendég volt az első. Kicsit nyugtatja a lelkiismeretem, hogy nemcsak én potyáztam rajtuk, de az egész város. Akivel Zoli együtt kézilabdázott, vagy kettőnél több szót váltott valaha az életben, mindenki odatalált Káptalanra, és mindig akadt hely. Rettenetes nagyokat ultiztunk, hülyére megkopasztottak forintos alapon, mert Felföldi Zoli arrajött, és lerakott egy üveg Finlandia vodkát, onnantól nem tudtam a játékra figyelni, persze előtte se voltam valami nagy ultista.

Zoliék piszok sokat melóztak a táborral, meg a vendégekkel, nyolc-tíz turnust lenyomtak egy-egy nyáron, százegynéhány gyerek folyton rajtuk lógott, a  reggeli-ebéd-vacsora-melegvíz ellátás nem túl egyszerű ám, meg gondjuk volt a tábor melletti önkormányzati privát faház vendégeire is, a fene tudja, melyik volt nehezebb. Évekig csinálták, amíg a szokásos irigység utol nem érte őket, kikezdték Zolit, hogy inkább a gimiben vitézkedne, pedig soha nem látta kárát a gimnázium, hogy nyaranta táboroztat a Felföldi család. Zoltán persze nem az a fajta, aki az első kilenc feljelentésre, meg mószerolásra meghátrál, előadott, tanított, ahogy addig, edzette a kézilabda csapatot, ám a tizedik izélgetésre elege lett vala, de az egész várossal, elköltöztek inkább a Dunántúlra, azóta sem beszéltünk, nem is láttam őket.

Tizenvalahány éve voltam Káptalanfüreden utoljára, nem tudom, mi lehet a táborral, egy időben a miklósi és az almádi önkormányzat vitázott a tulajdonjogon, nem is érdekelt már, mi lesz a végeredménye. Sokat jártunk arra azóta, most Paloznakon van egy munkám, gondolkodom rajta, hogy megnézzem a tábort, de nem nagyom merem, inkább maradjon ilyen a kép, ahogy most emlékszem rá.

Epilógus helyett:

Megnéztem mégis, 7 km-re dolgoztunk, Paloznakon, annyira közel volt és olyan régen láttam a tábort meg a falut.
A valamikori szabad strandot lekerítették, a vasútállomás üres, üvegezni kellene.
Teljesen kihalt minden, redőnyök, zsalugáterek gondosan zárva, a kerítéseken kilós lakatok, egyik kémény se füstöl, sehol nem ugat kutya.
A tábor felé vezető úton látok először embert, egy kotrógép hatalmas gödröt ásott, csőtörés van, az iszapos víz elöntötte az utat.
Megkerültem a munkagödröt, az alján saras szerelők gubancolják a csöveket.
A nagykapun lánc, lakat van, mellézárva.
Rozsdás tábla, "Törökszentmiklósi gyermektábor" felirattal a zöld kerítés felett. Eszembe jut, mikor festettük, a múlt évezred vége felé, akkor is holtszezon volt, nem kaptunk a boltban kenyeret, se tejet, mert csak a helyi polgárokét rendelték, azt is a nagy abc szélfogójából adták ki. Konzerv pörköltet vettünk, szódavizet, zsírt, lisztet, tejport, Fejszésné sütött vagy száz palacsintát, amíg meszeltünk, meg betonoztunk.
Sokan dolgozhattak azóta a táboron, de nagyon nem látszik, vedlik a festék, a szél megbontotta a palafedéseket, a faházak ablakaiból itt-ott hiányzik az üveg. A műholdas antenna lefiggyedt a helyéről, csak kábel tartja, ide-oda verődik, zörög a szélben.
A nagy konyha és az ebédlő mögött ablakpárkányig ér az avar, az egész tábort félméter vastag száraz levéltenger borítja.
Nincs meg az egykori porta, a legkisebb faház se, és hiányzik pár épület.
A "parancsnoki" ház ajtajából kilógnak a színes szalagok, amiket a legyek miatt raktak fel, sietve zárt az utolsó nyaraló.

2008.03.06.