Ancsinak, születésnapjára

Annak idején apám valahogy szert tett egy beutalóra, Badacsonytomaj környékére, kombinálva egy Római parti tranzitszállással, hogy meg tudjuk nézni az augusztus huszadikai parádét, meg este a tűzijátékot. Nem biztos, hogy érdemelte, inkább büntetésnek tűnt a dolog, olyan kelletlenül állt hozzá. Autónk még nem volt, vonattal vágott neki a család az útnak.
Miklósról kora hajnalban elindultunk, a lépcsőházból még kétszer visszalépett apám, egyszer a kisbőröndért, egyszer meg Julcsiért, aki persze visszaszökött pisilni.
Szaladtunk a vasútállomásig, éppen indult a vonat, percek alatt föl is szálltunk, két felnőtt, három gyerek, négy bőrönd és két hátizsák.
A kalauz türelmesen várta, míg megkeressük a jegyet, közben Julcsit már el is rázta a vonat, Ancsi meg anyám ölében aludt. Akkoriban már komoly felnőtt férfi voltam, olyan nyolcadikos, álltam az ablaknál (vonaton azóta se tudok máshogy utazni, még Moszkvába menve is háromnapig álltam az ablakban és lestem kifelé, hipnotizál, ahogy fut a táj, és csattog alattam a sín, ide-oda rángat a pullman-wagon), vártam mikor érünk Pestre.
A Nyugatinál embertelen tömeg volt, esélyünk nem maradt felszállni villamosra, apám taxit keresett. Egy sárgawartburgos férfi mindenáron rá akarta beszélni, hogy szívesen elvisz mindenkit a Római partra, olyan ötszáz jó magyar forintokért, volt egy olyan érzésem, hogy a fater vagy lefejeli, vagy máshogy illeti, de hálistennek egy fehér Lada, fekete rendszámmal megoldotta a dolgot, a sofőr elkezdte bepakolni a bőröndöket, meg a családot a kombiba. Mikor az üdülőnél kiszálltunk, az óra mutatott vagy harminc forintot, a taxis nem fogadta el az ötvenest "...nekem is három srácom van, uram...", fillérre visszaadott a pénzből.
Apám elfoglalta a rezidenciát, kis vita után, a gondnok ugyanis nem számított ránk. Állítólag fater cégénél nem küldtek vissza valami levelet, bár ennek kicsit ellentmodott a két nappal ezelőtti, pont a gondnok által aláírt meghívó, mindegy, kicsi voltam akkoriban ehhez. Gondolom felkészült csekély borravalóra, esetleg az űrhajósárvák alapjához gyűjtött támogatást a jóasszony, végül sikerült beköltöznünk.
Fater egyből megindult a Dunához, gyerekkorában a Tiszánál élt, Vácon volt kollégista, aztán Ercsibe került rohamhidásznak, mindig valahogy víz mellett kötött ki, mielőtt a városba nem költöztünk.
Alig találtunk szabad partot, a sok keskeny nyaralóépület mind lelógott a vízre, stég nem volt, végül egy sportegyesület mólójára ültünk le, nézni a vizet. Szép volt a város, ahogy a vízen visszatükrözött a sok túlparti lámpa, csendesedett a zaj is kicsit, a vízparton nem csípte a szemem a por.
Az üdülőnél közben anyu és a lányok vacsorát intéztek, aztán csak bóbiskoltunk nagyokat, korán volt reggel négy. Nem sokkal később, mikor már aludtunk, valakik pingpongozni kezdtek, ezt a fater kicsit rosszul viselte, szerinte a gondnok intézte a ricsajt, mondjuk tényleg érdekes éjfél előtt meccselni. Kiment, és elkérte a labdát, nem adták. Erre szépen összecsukta az asztalt, a két jóember csak nézte, ahogy elgörbül a csőváz, és szó nélkül elindultak aludni.
Reggel víziparádéra indultunk, a Duna budai partja már tízkor megtelt, valahol a Batthyány tér magasságában kucorodtunk le a lépcsőre, sorban jöttek a nagy Mahart hajók, amik a Dunán jártak Regensburgtól Vaskapuig, aztán a szárnyashajók, nem érte a hasuk a vizet, csak siklottak magasan, tűzoltó hajók nagy ívben spriccelték a vizet, jöttek a kishajók, Hapci, Szundi, aztán evezősök, hossz-vékony szkifekkel, végül rendőrségi rocsók. A hajók után légi parádé következett, mindenféle polgári és katonai géppel, színes szalagokat húztak, helikopterből dobáltak ki valamiket, aztán ugrottak az ejtőernyősök, bele a Dunába.
Rengeteg ember volt kinn, este is, a tűzijátékon. A budai oldalon keveset láttunk a gellérthegyi rakétákból, de amit láttunk, az szép volt.
Folyt.köv.