Nyaraláskor is akadnak fontos, nehezen megoldható feladatok, igazi kihívások, amiket egy magamfajta férfi nem hagyhat figyelmen kívül. Nehéz megállni, hogy ne gondoljak megszokott és begyakorlott kötelezettségeimre, a feladat az feladat, nem lehet megkerülni, akármilyen nehéz is. Nagy jelentőségű problémám akadt a nyaralás kellős közepén, nem készültem fel rá időben, és most improvizálnom kell.
Virágot kéne valahonnan szereznem Csilli születésnapjára, de egész montenegrói utunkon nem láttam virágboltot. Hajnalban leosonkodtam a szálloda parkjába, nem vagyok egy virágtolvaj, de muszáj tépnem legalább egy szál rózsát, hogy mire párom felébred, tudjam köszönteni. A szállodának focipálya méretű kertje van, nem is értem, ekkora luxust, ilyen szűk, zártsorúan épített, zsúfolt üdülővárosban biztosan drágák a telkek, ez meg itten csak rózsákkal van tele, pedig akár két szállodát is fel lehetne ide húzni. A kertben csak rózsabokrok, lugasok, rózsafák, szépen metszve, nincsen rajtuk levéltetű, gondosan öntözhetik, pedig drága a víz, és néha elfogy, ha minden vendég egyszerre fürdik.
Már tegnap kinéztem egy pompás bokrot, méteres szárú, gyönyörű mélyvörös rózsákkal, mintha Meilland nemesítette volna, direkt erre a mai alkalomra. Átvágtam a parkolón, kívülről kerültem meg a szállodát, a kertet nem zárják, a tenger felőli utcán csak egy kisbolt és egy falatozó van a kapu mellett. Lassan fellépdelek a lépcsőn, becserkészem a célbokrot, és már nyúlnék a virágért, mikor egy reszelős hang megszólal mögöttem, a fal tövéből: "Dobrojutrom". Vazzzzz, az éjszakai bagoly szállótulajdonos éppen itten kell hogy dohányozzon, reggel félhatkor pont itt üldögél egy fonott széken a rózsák között, nincs ennek jobb dolga, halálra ijesztett. "Jóreggelt", nyögtem ki, életemben nem voltam még ilyen tragikus helyzetben, így megbukni, rossz érzés volt, na. Néz az ember, azzal a tűnődő, de figyelmes nézéssel, ahogy a vacsoránál is szemléli a konyhát és az éttermet egyszerre, és csak a szeme sarkából intve mozgatja a személyzetet, lát mindent, észrevesz mindent, de nem zavar, nem hajt senkit. Érdekes, hogy a bejelentkezésnél is ott volt, meg a parkolóban is láttam, meg a konyhán, ott van ez mindenhol kérem.
Elsomfordálok onnan, hátamban egy hideg nyílként érzem a nézését, felballagok a szobámba és nagyokat búsulok. Nem sikerült virágot lopni, ez mondjuk nem bánt annyira, elég kárt csinálnak a magyarok néha külföldön, legalább nem álltam be a táborukba. Mondjuk, nem is öregbítettem a jóhírünket, biztosan rájött a szálló főnöke, mi a szándékom, és ez most nem esik jól. Meg hát virág sincsen, magamhoz veszem a cuccaimat, és leballagok a parkolóba, az autóhoz. Hatra értem Budvára, ilyenkor teljesen kihalt a város, még a lámpák égnek ugyan, de már világos van. Körözök a városban, semmi nincsen nyitva, ha találnék egy zárt virágboltot, bizisten megvárnám, míg kinyit. Egy nonstop benzinkútnál viszont szerencsém van, vödörben virít sokféle mezei-erdei virág, ügyes kis csokrokba szedve, valaha kerthelyiségekben, kertmozikban ilyen csokrokat árultak nénikék. Választok egy helyeset, visszaautózom Becicibe, élénkül a forgalom, de a szálló parkolója csendes.
A recepcióban persze a szúrós tekintetű főnök áll, nézi a csokrot, ért és tud mindent. A szobában Csilli még alszik, a virágot a párnájára teszem, és kiülök a teraszra, a háztetők felett most jön fel a nap, egy sziget van szemben velünk, magas hegyekkel, a csúcsokat súrolják a nap sugarai. A hotel éttermében és a földszinti teraszon kezdenek teríteni a reggelihez, feléled a város is, tutul egyet a kisvasút, most indul Budvára az első szerelvény. 
A part felől érezni a hűvös szelet, finom frisskenyér illatot hoz, de a sült báránynak is alágyújthattak, mert füstöt is érezni, mint mikor otthon grillezni kezdünk. Egy yacht úszik be az öbölbe, szép nagy hajó, kisebb helikopter van a fedélzetén.
A fiúk zörögnek az ajtón, halkan kopogtatnak, jöttek az anyjukhoz, köszönteni, így aztán Csillu is felébred, örül a virágnak, a családnak, a jóidőnek. Születésnapján én szoktam főzni a kávét, most forróvízből és nescaféből kutyulok, majd a reggelinél kap igazit is. Mi nem vagyunk kávésak a fiúkkal, de Csilli addig nem ébred föl rendesen, míg nem ihat egy jó méregerős kávét. Ő tudja.
Reggeli után szedelődzködni kell, vége a nyaralásnak, indulunk haza. Leadjuk a kulcsokat, a főnök megint előkerül, megint néz, aztán a háta mögül elővesz egy méteres szárú rózsát, és Csillu felé nyújtja. Nem is tudom, melyikünk lepődik meg jobban, Csilli szélesen mosolyog, én ahogy csak tudok, közben rendezem a számlát, a recepciós kislány is mosolyogva veszi el a borravalót, éljen Montenegro. Csillu meg van hatódva, és győződve, hogy az útleveléből látták, ma van a szülinapja, szerintem is ez a helyzet.
Visszaúton Kotor felé indulunk, Tivattól a hegyek közé visz az út, egy hágó után látjuk meg a várost, és az öblöt, ez a madártávlat a világörökség része, legalábbis remélem. Lesuhanunk a városba, a szűk, kanyargós úton Csillu gyomra felkavarodik, nem érzi jól magát. A piac és a kikötő között üldögélve vár, amíg végigjárom a standokat. Árusok hatalmas kemény sajtot kettévágnak, falatnyi kóstolót tűznek a kés végére, és már messziről hívnak "Gospodi-gospodin!". Eszméletlen sajtokat kóstolok, veszek is, aztán aszalt gyümölcsöket, hátha jobban lesz tőle Csillu. A piac külső részén érdekes biznisz folyik, pokrócon, ládákon, padokon könyveket árulnak, közelebbről látszik, hogy tankönyvek, ezért ilyen sok a gyerek az árúsok között. Nézelődöm kicsit, tűnődök azon, hogy takarékosságból, vagy ésszerűségből csereberélnek tankönyveket, egyik eladó sem látszik éppen elesettnek, van olyan is, aki Porsche Cayenne csomagtartóból kínálja a könyvet.
Hatalmas tömeg vár az ókapunál, hogy a várba jusson, a régi várost magas falak veszik körül, csak vezetővel, csoportokban lehet bejutni, legalábbis így értettem, mikor a jegy után érdeklődtem, Csillu viszont nincs valami jól, inkább most kihagyjuk ezt a túrát.
A tengerparton gurulunk végig, megkerülve az egész Kotori-öblöt, közben megállunk fotózni a Szent-György sziget és Szirti Madonna szigete vonalában. Egykor nagy hajósnépek laktak a Kotori-öböl környékén, nem riadtak vissza a kalózkodástól, a zsákmányolt hajókat az öböl közepén elsüllyeszették, biztosan volt néhány, mert most ezeken a roncsokon áll a két sziget monostora. Gondolom, az ellenfelek is szerettek volna törleszteni, sokszor próbáltak behajózni az öbölbe, ezért a legszorosabb helyen a montenegróiak láncot feszítettek ki, a fennakadt hajókat könnyedén tudták támadni. A láncról egy falut is elneveztek, Perast a neve. Közelében sikerült szállást szereznünk, valami 25 EUR összegért megkaptuk egy lakóház földszintjét, közvetlenül a tengerparton.
Fiúk a parti kövek alól rákokat vadásztak, én közben elindultam kenyérért. Ez a része egyáltalán nem forgalmas a vidéknek, hatalmas gyümölcsös kertek, erdők vannak a partvidéken. A víz olyan, mint a tükör, félelmetesen tiszta, tízméterre is lelátni. Jó nagy túra után találtam egy kisboltot, friss kenyérrel, tejjel (érdekes, hogy Montenegróban még egységes árak vannak, ha az ország közepén egy euro a kenyér, akkor a tengerparton is annyi, nem élnek a jó magyar árdrágítással, emlékezzünk, mikor nálunk is hatósági árak voltak, mégis kétszerannyiba került minden a Balatonnál).
Visszafelé egy nénit értem utol, hófehér virágokkal ballagott, akkor vettem észre, hogy a házunk mellett egy eldugott lépcső van az összeboruló fák és virágok között, ami egy fennsíkra vezet. A fennsíkon temető volt, oda igyekezett a néni, sok régi, és sok új emlékkő fekszik körben, sajnos a helyi polgárokat sem kímélte a háború. Görögkeleti katolikus kápolna van a temető közepén, pont olyan, mint Pécsen a Jakováli Hasszán dzsámija, csak kicsiben. Talán egykor, a török időkben épült, itt semmi nem lehetetlen.
Este a háziakkkal beszélgettünk, már amennyire megértették hiányos oroszomat. Egykor nyugatnémet vendégmunkások voltak, és megöregedni jöttek haza, ezt mondta a házigazdánk, szerintem egy perccel nem volt öregebb, mint én...
Reggel Dubrovnik felé indultunk, szép lassan ballagva a tengerparton, itt Herceg Novi magasságáig alig van forgalom, mindenki komppal vág át a tengerszoroson, pedig megéri végigautózni, nagyon szép a környék. Herceg Novi után már zsúfolt lesz az út, de azért lehet haladni. 
Dubrovnikban alig találtunk parkolót, sok a turista. A várfalon is van bőven ember, éppen akkor kötött ki két-három óceánjáró hotelhajó, voltunk elegen. 
Érdemes a várfalat körbejárni, aztán a Tengerészeti Múzeumot felkeresni, és hát a túra végén enni egy jót, rengeteg pizzéria, étterem, kerthelyiség van, nem lehet mellélőni.
Dubrovniktól Mostar felé indultunk, Klek után köszönve el a tengertől. A Neretva völgye mentén visz az út Mostarba, ez valahogy mindig háborús vidék volt. Mostar egyik felén ma is szétlőtt épületek állnak, és csakúgy, mint Dubrovnikban, hatalmas térképen mutatják be, mekkora kárt csináltak a különböző fegyveres erők a városban. Szerencsére az Öreg-hidat szépen helyreállították, az odavezető bazár is majdnem a régi, sok háborús relikviával persze.
Mostarból Szarajevo felé vezető úton kapott el az eső, jött velünk végig, este hatkor még javában szakadt, mikor parkolót kerestünk. Szarajevoban igen érdekes a közlekedés, főleg esőben, de nem életveszélyes, csak érdekes. Főleg, mikor hegesztették a villamossínt, az eső esett, a villamos megállás nélkül ment át a friss varraton, aztán a mesterek ismét hegesztettek, megint villamos jött, ekkor váltott a lámpánk, és nem tudom, ki győzött.
Boszniában nem jók az utak. Cirill nyelvű táblák vannak, némelyik szitává lőve. Sokkal jobb benzinkúton érdeklődni, nagyon rendesek az utazóval. Cserébe mi is felvettük az egyik kútnál a boltot záró hölgyet, és elvittük valameddig.
Nem tudom, milyen ünnep lehetett éppen, majdnem minden faluban, ahol keresztül mentünk kinn voltak népek az utcákon, mint nálunk búcsúban, lépésben lehetett csak közlekedni. 
Nagyon szerettem volna már enni olyan forgatott állatot, amit parázson sütnek, egyik helyen megálltunk, kis patak vize hajtott egy lapátkereket, ami forgatta a nyársakat, szépen sültek faszénen a bárányok. Nem volt szerencsénk, esküvő volt, és nem fért a pofámra, hogy zavarjak ottan, hiába invitáltak, indultunk tovább.
Késő éjjel nem találtunk szállást sehol, kocsiban sem akartam aludni, inkább hajtottam haza. Pocsék aszfalton jöttünk, harmadik fölé nem kellett kapcsolni. Éjfél után mégis beleszaladtam egy rendőri ellenőrzésbe, leintettek. A rendőr vagy ötféle nyelven elmagyarázta, hogy gyorsan mentem, mutatott egy térdmagasságba kirakott mobil sebességkorlátozó táblát. Tényleg, ott volt, én meg elrongyoltam mellette vagy negyvennel, de hát ők így keresnek pénzt biztosan, kirakják a csomagtartóból a táblát, aztán mérnek azzal az ügyes kis bizbasszal. Nem tudom, mi lett volna, ha nem fizetek, azt magyarázta, hogy reggel nyolcra menjek majd be a városba, és a bankból vegyek föl pénzt.Persze, mintha lenne Boszniában számlám. Hülye. Nem adta vissza a papírjaimat, amíg nem fizettem, ami készpénz nálam volt, mind elvette, pedig sült bárányra volt félretéve. Hát, így jártam Boszniában az ottani kresszel. Meg szervekkel.
Aztán hosszú-hosszú és néptelen utakon jöttünk Szerbiáig, a rádiót hallgatva, annyi muszlim zenét és imádságot sosem hallottam. Újvidéknél ért először magyar szó, aztán lassan a határhoz értünk. Hajnal kettő körül néptelen Röszke, úgy szaladt utánam a vámtiszt, mert csak az útlevélkezelőnél álltam meg. Felnyittatta a csomagtartót, elköszönt, hazaértünk. Reggel háromkor értünk Szegedre, onnan volt a legfárasztóbb az út, alig vártam, hogy hazaérjünk.
Bonnie üdvözölt, körbeugrált a bolond jószág, amíg elvoltunk, lerágta unalmában a tujákat.
A teljes útleírás megtalálható a www.utikalauz.hu portálon, sok más szerző nagyon érdekes beszámolójával együtt.
