Apai nagyapám háza Fegyvernek főútján, majdnem a falu végén áll, hosszú, egyenes sváb ház, széles, faragott oszlopos ganggal, zöldre festett ereszdeszkával, faragott homlokdeszkákkal, csipkés csurgóléccel.
A gang végén míves, finom lécekből épített kalitka volt a padlásfeljáró ajtaja fölött, soha nem nyúlhattam hozzá. Nagyapám készítette, mikor hazajött a fogságból. Cudarul bántak vele, a magas, kemény ember csontsoványan került vissza az Uralból. Nem is gyógyult fel, pár hónappal később csendesen elbóbiskolt a diófák alatt, mint mikor a tavaszi nap súlyával elolvad a hó.


Apám 13, öccse 12 éves volt akkor, világtalan szegénységben éltek, nagyanyám alig keresett, rokonok, nagyapám testvérei segítették, ahogy tudták. Ekkermama nem paraszti világhoz szokott, igyekezett valamit átmenteni a zuglói polgári miliőből a fegyverneki környezetbe. Elegáns politúrozott diófa bútorait fehér csipkével, a nehéz fényes sötételő függönyöket hosszú aranyrojtokkal díszítette. Az utcai szobában pár festménye, keretezett fotója volt, nagyapám egyenruhás portréjára rózsafüzért tett. Számolgatta a zsír, meg kenyérjegyeket, soha nem törődött bele a nélkülözésbe, igyekezett taníttatni gyerekeit.
----Nagybátyám a vasúthoz állt be, nyugdíjig ott dolgozott. (Nyugdíjat azt nem kapott, mert elvitte egy durva agyvérzés, párhetes nyugdíjas korában. 58 éves volt.) Apám a váci gépipari technikumba került, amit nem sokkal korábban államosítottak, szinte csak paptanárok okították őket. 1956.-ban érettségizett, a Ganz-hoz került gyakorlatot szerezni. A felkeléskor hazaküldték a gyárból, két napig a Nyugatiban vártak induló vonatra, padokon aludtak. A felkelők óránként felébresztették őket, megrugdosták a talpukat. Nézték a haját, kezét, ruháját, ávóst kerestek. Végül gyalog jött haza a négyes főúton, Ceglédtől orosz tankok mellett, amik a határtól araszoltak Pest felé.----

Ekkermama lassanként föleszmélt a bajokból, könyvelt egy szövetkezetnél, próbált a körülményekhez alkalmazkodni. Legnagyobb unokájaként sokat voltam nála, mindig a zuglói házat, meg a sohasem látott rokonokat emlegette, Kanadát, Budapestet, nagyon szeretett volna újra ott élni. Budapestről annyit tudtam, hogy ott van a Vidámpark, pont a Cirkusz mellett, addig nyaggattam mamut, míg elvitt magával. Sokáig döcögött velünk a vonat, a huzat berántotta a záptojásszagú gőzt a fapados kocsiba. Orrom az ablakhoz nyomtam, érdekesen futottak a fák, a közeliek hátrafelé, a távoliak a vonattal. Nagyanyám rácsos süteménnyel kínált, valódi színjátszós fémdobozból, összecsukható pohárból teát ittam, citromosat.

Rettentő sokat gyalogoltunk, meg villamosoztunk az Erzsébet királyné útjáig, sosem láttam ennyi házat, meg embert, főleg autót. Fegyverneken két autót ismertem összesen, Balla doktor Moszkvicsát, néha beragadt a dudája, meg a téesz zöld Csepeljét.
A villamos annál a háznál állt meg, ahová mentünk, széles rózsaszínes lépcsőkön kapaszkodtunk fel, a rokonok sokáig sírtak mamuval. Az erkélyről néztem a forgalmat, féltem a magasban, kezem ráfehéredett a korlátra.




Később lementünk egy játszótérre, rengeteg játék volt, hinták, homokozó, én azt hittem az a Vidámpark, nem is voltam hajlandó továbbmenni. Ennek negyven éve.
Nagyanyám húsz éve nem él már.