A családban a tévé egyidős volt a nagyobbik húgommal. Azám, a Duna tv nem egy műsor, hanem készülék neve volt, külön szakma létezett a beüzemelésre, Ficsor Bandi bácsi tudománya. Valahogy a régi rádióra hasonlított a doboza, szépen ívelt diófa keretben fehér műanyag káva, szürke, gömbölyű sarkú képcsővel. Alul volt pár gomb, meg forgó csontszín "potméterfiamnenyúljhozzá", hátul fekete, rosszagú burkolat, a szellőzőrésein kivirított valami rejtélyes fény. Az oldalsó csatornaváltó kapcsoló a legérdekesebb, nagy kattogással körbe lehetett forgatni, fölöslegesen, összesen egy csatornát fogtunk az alföld mélyén, hivatalosan se volt több. Kardoskúti nagynéném mesélt román adókról, ahol a "dracskopel" nevű meseműsor ment, pesti rokonok meg csehszlovák műsorokkal dicsekedtek, de nem hittük ám el. A mi műsoraink voltak a jók, Tell Vilmos, Ivanhoe, Parittyás Thierry, csudajó történelmi filmek, amikben kardoztak, meg bajvívtak, nem győztem kardot gyártani. Össze is csaptunk a kálvária dombon a telepi gyerekek csapatával. Mi győztünk, az unokatestvéreim, Féderer Sanyi, Pisti, Spécike, Csabi, az utcából Bihari Jóska, Rentz Matyi, Schultz Feri, Tatár, a főútról Zimmermannék, megvédtük a dombot, pedig megdobáltak Köpösdiék, a végén még csúzliztak is. 
Ezt még könnyen elviseltem volna, de az óvoda konyháról minden délután hordanom kellett a moslékot, kétkerekű kocsival, hatalmas alumímium kondérokban, óvatosan, ne lötyögjön szét. Egyedül nem is bírtam feltenni, mindig szólni kellett valamelyik konyhás néninek, hogy segítsen. Aztán otthon átmerni a vályúba, vederrel, vigyázva, hogy a malacok ne lökjenek föl, undorodtam az egésztől. A visszaút a legrosszabb, akkor indultak haza a napközisek, kicsúfoltak, nem is néztem rájuk, csak a fogam csikorgott. A pokolba kívántam az egész malacozást, hogy bárcsak dögölne meg az összes.
Így lett, '72.-73.-ban nem került el minket a vész, kiragasztották a kapunkra, meg az ablakba, hogy nem szabad a családot látogatni, száj- és körömfájás járvány miatt.
Az egész falut lezárták, tejet, kenyeret hoztak kétnaponta, kimenni nem szabad, a verandán mosdótál, fertőtlenítő folyadékkal, a kapuban láda, nedves fűrészporral, abba kellett lépni, ha jött valaki. A malacok mégis megkapták a vírust, fehérruhás, gázmaszkos emberek jöttek, és a kertben hatalmas gödröt kellett ásni a leoltott jószágoknak. Utána még hetekig nem mehettem iskolába, a kapun kívülre sem, otthon olvasgattam, hétfőnként magunk morzsoltuk a kukoricát, ismerősök és nevetés nélkül.
Ment a tévében egy sorozat, Bell és Sebastian, bernáthegyi kutyáról és a kisgazdájáról szólt. A bernáthegyi sok kalandba keveredett, mindenkit kimentett a hóból, a nagy bohóc. Apám akkoriban hozott haza egy vizsla kölyköt, csontos, lefegő fülű kutyát, egyik szeme sérült, kiselejtezte Kerekes doktor, az állatorvos, aki tenyésztette a vizslákat, főleg vadászoknak. Apám elkérte, Bellnek neveztem, roppant büszkén, mert korábban mindenféle korcs kutyát kaptam, ez mégiscsak fajtiszta vadászkutya, ha félszemű is. Bell egy ideig nagyon aranyos kutya volt, de később elkutyult, a vadászösztön kitört rajta, kergette a csirkéket, amíg össze nem csuklottak, akkor megmerevedett, orra pár centire a csirkétől, ami ott kapott szívbajt, vagy embóliát, mindenesetre egy drámai napon tizenegy csirkét és kiskacsát fojtott le.
Apám még bőven a két anyadisznó és a sok süldő vesztesége fölött búsult, engem elzavart nagyanyámhoz, anyám mesélte, mi volt később. Fater kötelet kötött Bell nyakába, Simson mopedjén lassan kimotorozott a nagykörűi révhez, ott a jól elfáradt kutyát hozzákötötte a gát korlátjához, remélte, ha jön a komp, valaki majdcsak megszánja a kutyát, igen szép vizsla volt, falun nagy szó. Visszamotorozott Fegyvernekre, sosem ivott, de az Aranymankóban leült egy fröccsre, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. Erről én semmit nem tudtam, mikor hazamentem, Bell vidáman körbeugrált, apám a gangon ült, és erősen dohányzott. A kutya előbb került haza, mint fater, mert a komppal érkező Kerekes doktor felismerte a kutyát, azt hitte elcsavargott és hazahozta. Bell velünk élt, míg a városba nem költöztünk, adtuk a házzal. Apám sokáig sajnálta a malacokat. Én a mai napig sajnálom Bellt.
