Nida Pista bácsi helyett Hegedűs Imre lett az osztályfőnök, tanárúrnak kellett szólítani, de először néha eltévesztettük, és tanítóbácsinak hívtuk. Olyankor visszabácsizott. A neve miatt kezdetben nem csíptem (olvastam az Egri csillagokat), de nagyon rendes tanár volt.Oroszt és énekzenét tanított, a termünkben a falon ismeretlen szövegek, ismeretlen emberek képei lógtak, az ajtó mellett volt a lábbal fújtatott harmónium, úgy szólt, mint egy leszázalékolt orgona.
Az oroszt a betűkkel kezdtük, megint hosszú-hosszú sorokat róttunk, a-be-ve-ge-de-je-jo-zse-ze-i-jerü-ká-el-em-en, volt is erre egy dallamos mondóka, mégis untam, alsóban se szerettem a monoton írásórákat. Tetszett az új tantárgy, eleinte azt hittem, hogy tudok oroszul, leírtam cirill betűkkel a magyar szavakat, nagyobb unokatestvéreim persze kinevettek. A neheze az új szavakkal kezdődött, voltak ugyan könnyűek, mint a skóla, de az ucsítyel, tiszjacsa, gyevityszot, tovaris, ezekkel komolyan megizzadtam, mire leírtam. A dalok jobban tetszettek, Hegedűs tanárúr ügyesen egyszerre tartott orosz-ének órákat, hanglemez után énekeltük a róza-mimóza-mak-tabak, ehej-uhnyem, póóljuska-póóolje, bélaja-armija-csórnij-baron, csak úgy zengett. Igaz, halvány gőzünk nem volt, miről szólnak.
Aztán jöttek az új tárgyak is, földrajz, történelem, élővilág, nagyon komoly, szinte felnőtt tárgyak, igazi kemény tanárokkal, nem volt gyerekjáték.
A számtan-mértant az iskola igazgatója, Szász Imre tanította, soha nem kiabált, még Lólé Ferivel se, aki negyedszer volt ötödikes. Egyszerűen néma csend volt, ha bejött, mindenkin erőt vett a feszült, odaadó figyelem a magasabb szintű matematika iránt.
---Sosem kiabált, legfeljebb latinul káromkodott, ha valaki kihozta a sodrából, "ilko-bakko", vetette a renitens arcába, kicsire mentünk össze tőle---
Tulajdonképpen alig akadt tanárnő, szinte minden tárgyat férfiak tanítottak. Kindert tanárúr testnevelést, az atlétika alapjait, de a foci volt a gyengéje. Nekem nem, sose szerettem focizni, csak mezei módon, két iskolatáska között, amit tíz tyúklépésre raktunk. Az iskolai fociban szabályok voltak, a mezei fociban meg akár kapu mögül is lehetett gólt rúgni, a tizenegyes meg kettőt ért.
Persze, legjobban a szüneteket szerettem, az iskola melletti pékséget, fahéjas, mézes, kakaóscsigás illattal, nagyszünetben nyolcadikos lányok két-három fonott kosárban hozták át az eladó péksüteményt. A sorban állva lehetett izgulni, marad-e baracklekváros szerelmeslevél, de legalább bukta, vagy kakóscsiga, persze legtöbbször nagykifli, vagy sós-köményes kiskifli jutott, mert a nagyok előre tolakodtak. Zsebpénzzel se voltunk agyontömve, néha a húszfilléres nagykiflire se volt pénzünk. Ha vettünk valamit, megosztottuk a legjobb barátunkkal, nekem Holló Pista után Szatmári Feri volt a cimborám, két házra lakott az iskolától, nála láttam először tízórais dobozt, meg szendvicset, az én tízóraim zsíros, vagy lekváros kenyér volt, persze Ferinek meg az tetszett nagyon. Nagyszünetre minden elfogyott, olyankor álltunk sorba a kosárnál, és ha nem volt pénzünk, nagyokat ittunk az udvari csapból.
Az idill hamar végetért, a hatodik osztályt már a városban kezdtem, senkit nem ismertem. A városi gyerekek nem magamfajták voltak, a legszerényebb is bármikor letanyasizott, ha más érve nem volt. Fociban mindig utolsónak maradtam válogatáskor, sokat kellett melózni, hogy ez a helyzet megváltozzon. Szerencsére a fegyverneki suli jó alap volt, matekból, főleg oroszból lenyomtam az osztály jó részét. Pedig a matekot az osztályfőnöknő tartotta, matektagozaton, nem igazán csípett, de nem érdekelt. Az orosztanárunk Kádár László volt, ha pedagógus lennék, olyan szeretnék lenni, mint ő.---Nyugdíjas már, ha néha Miklóson az utcán találkozunk, messziről megismer, integet, magas-vékony-egyenes ember, azt a polgári eleganciát és modort tanítani lehetne, amivel köszönt, ahogyan érdeklődik, állítom, hogy minden növendékére emlékszik, roppant kemény tanár volt pedig, "büdöslábfejnek" hívott, ha úgy gondolta, nem vagyunk elég szorgalmasak, vagy az ezerszer gyakorolt nyelvtant elrontottuk---
Középiskolában, a Ványaiban Túri Imréné volt az orosztanárom, az egyetlen nő, akinek az óráján csendben ültünk, persze ez a férjének is köszönhető lehetett, aki a testnevelő tanárunk volt. Túrinét majdnem annyira tiszteltem, mint a férjét, szórakoztató oroszórákat tartott, Puskint, Gogolt fordíttatott, könyvtárban kellett utánanézni a feladott irodalomnak, rábeszélt az orosz érettségire, nem is sikerült rosszul.
Orosz nyelvvizsgával a további vizsgákat megúsztam, legközelebb a seregben kellett kicsit elővenni, de végül a D-20 tábori tarack vontatása és kezelése egy süketnéma arabnak is könnyen megy, az orosz nyelv egyre jobban felejtődött. Jártam párszor a naaagy Szovjetúnióban, el nem tudtak adni, de az irodalmi orosszal nem sokra mentem.
Egészen addig, míg jósorsom Montenegróba nem vetett, ahol foglaltunk ugyan szállodai szobát, de két nappal korábban érkeztünk. A Tarán akartunk raftingolni, elvetődtünk a Durdevica melletti híres betonhídhoz, ami egy időben az összes jugoszláv partizánfilmben díszlet volt. A nagy sorozat, a "Minden kilóméterkőnél" utolsó része is itt játszódott, hálistennek győztek a partizánok. Éppen ezt magyaráztam a fiaimnak, már erősen esteledett, és még szállásunk nem volt, mikor feltűnt egy tábla, CAMP felirattal. A fiúk megörültek a szövegnek, korábban minden útjelző cirill betűs volt. Odacsődültünk, kis faház, pár méhkaptár, hatalmas lankás fennsík, boldog tehénke, mindjárt otthon éreztem magam. A faház előtt száradtak a gumitutajok, meg a neoprén ruhák, egyik tutajt éppen ragasztották.
Angolul próbáltam köszönni, a tábla miatt, udvariasan mosolyogtak. Gondoltam, megpróbálom oroszul, lesz-ami-lesz, mégiscsak szlávok, legfeljebb megint mosolygunk. "-Dobrij gyeny-" szóltam vala, szemek felcsillannak, "-Doberdan, doberdan-", jött a válasz. Kérem, a montenegrói szerb szótár, mint az oroszoké, csak nem olyan barokkosan lágyan cifrázzák, hanem keményen koppannak a szavak. Két hétig abból a szókincsből éltünk (a világlátott, szláv műveltség látszatát keltve), amit korábbi orosztanáraim sulykoltak nehéz fejembe. Köszönet érte.
