Az ember sorsa ezekben a rohadt szavakban van megírva, mindig-minden rímel egymásra, akár akarod, akár nem.
Pénteken vettem a kisebbik gyerek motorjára új gumikat, a régiek igazi esőgumik voltak, esett velük eleget. Még a gyári Pnuemant készlet volt az öreg ETZ-n, amivel gyakorol a gyerek. Ezt úgy kell érteni, hogy ezzel a motorral hordja félős atyák egyetlen lányait, Angelday szerint répázási céllal.
Hát most megérett mindkét gumiköpeny cserére, fiam írt egy itinert, hol találom a legjobb beszerzési forrást, ahol Heidenau K65 köpenyt lehet venni. Meg sportdobot a gyári kipufogó helyett, faszom, ilyen egy hülye szülő vagyok, pedig _up_ megírta bazmeg, hogy a hangos dob egyenlő a motorosbűnözéssel. Igaza is vagyon, de a gyári dobbal nem veszik be a gyereket az MZ klubba, nem tud szocializálódni, mert a többi motoros mély megvetéssel néz a gépére, nem hívják túrákra, és a csajok sem szívesen ülnek föl olyan motorra, amin gyári dob van, tehát AD teljesen fölöslegesen aggódik. Egyszóval minden ésszerű polgári érv ellenében meg kellett vennem a rezon kipufogót, az Úr bocsásson meg ezért nekem. Plusz a két Heidenau köpenyért aztán otthagytam vagy harminc rugót a motoros boltban, ami fiam egy hét alatt keresett pénze volt, megdolgozott érte, viaskodott Cseszneken a darazsakkal, mikor bontottuk a régi melléképületet.
Este aztán Doki hozott egy házi verset, amilyet csak ő tud írni.Érdekesen versel, írt már párhuzamos művet a Huszttal, (XYCT), baszod, el is szavalta Kölcsey mauzóleumánál. Tudom, nem esett rosszul az eredetihez képest senkinek, arcunkat nap melegítette, még a szél is elált a szatmárcsekei híres temetőben, amint a Doki szavalt. Tanúk vagyunk erre Hina, Csiro, Hori, meg én.
Körbeadtuk új versét, én a harmadik hosszúlépés után olvastam el, és elakadtam a “Hetedik ecloga” utalásoknál. Szép vers volt, de jobban szeretem az eredetit. Nem jutottak eszembe a kezdősorok, csak a sokszor idézett szerbia vak teteje, búvó otthoni táj, és a többi vezéridom, de a vers nem állt össze izzadó fejemben. Nem segített ezen Köves spanglija sem, egész este Radnóti járt az eszemben, istentelen karmaérzésem volt valamiért.
Itthon derült ki aztán, ahogy levettem a polcról Radnóti kötetét, olvassuk együtt a vers végefőcímet:
Radnóti Miklós:
Hetedik eclogaLátod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó. megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik a hexametert is?Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt,-
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s a fényében a drótok újra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.Lager Heidenau, Žagubica fölött, a hegyekben, 1944. július