Reggel mindig arra ébredtem, mikor kitolja a kapun, és az utcán röffenti be, hogy ne ébresszen föl minket. Nagy, nehéz barna bőrkabátja volt, alumínium keretes motoros-szemüvege széles, csíkos gumival. Aktatáskája szíjon a hátára vetve.
Este elé szaladtam majdnem a piacig, ott vártam, mikor jött hazafelé. Álltam a vázon, fogtam a kormányt, nagyokat nevettem, ahogy a szél bebújt a gallérom mögé, és felfújta a kabátom.
Első önálló motorozásom mégsem a Simsonnal történt. Nagybátyámnak két kismotorja is volt, egy Babetta, röpsúlyos kuplunggal, nem kellett váltani sebességet, csak a gázt húzni, meg egy Komár, hasonló fater mopedjéhez, markolatváltóval. Nagybátyám mai napig a Spéci bácsi nevet viseli, számtalan motorja volt életében, mindig szétszedte mindet, körbeálltuk, mutogatta melyik alkatrésznek mi a neve, miből van, hogy működik.
A Komárt vezettem először, berúgni még nem tudtam, álltam a pedálokon, mert nem értem fel a nyerget, de csavartam a gázt, még kettesbe is felkapcsoltam, a megállás kicsit rosszul sikerült, megsütötte a lábam a kipufogó. Minden gyerek ment egy kört, aki éppen ott járt, nem féltünk a motortól, biciklizni már jó régen tudtunk. Nagy 28 zollos férfibiciklin tanultunk, beálltunk a váz alá, úgy tekertünk féloldalasan, a nagyobbak a lábuk közé kapták a vázat, a lábuk nekik se ért le az ülésről a földre, töküket nyomta a váz.
Spéci bátya meg akarta tanítani Klári nagynénémet is motorozni (öten voltak testvérek anyám a középső, két bátyja, két húga volt akkor). Klári nehezen állt kötélnek, de mikor látta, hogy a szurtos kölkeknek sikerül, felült a motorra. Az elindulással semmi baj nem volt, csak megállni nem tudott, tekerte volna hátrafelé a pedálokat, mint biciklin a kontrát, nem lassult a Komár. Megtett már vagy három kört, mikor elénk ért, szaladtunk mellette és ordítottuk, mit csináljon, nem használt. Végül Spéci bátya felült a másik motorra, Klári után eredt, és valahol a második úton sikerült elzárni a csapot, lefulladt a moci.
Szabályosan motorozni persze apám tanított meg évekkel később, mikor már a városban laktunk. MZ 125 Trophy gépe volt, komoly, elegáns vajszín tank és kék sárvédők, finom arany csíkkal, a lengéscsillapítója állítható, a tanksapkán a dicső német cég korábbi sikereinek dátumaival.
Nem voltam valami szálfatermet 16 évesen, éppen hogy elértem a talajt pipiskedve. Szolnokon az Eötvös téren volt a vizsga, pont 30 éve. Először egy rutin kör, szlalom minden irányban, nyolcas, felkapcsolás harmadikba és megállás bóják között. Akinek ez sikerült, kimehetett a forgalomba vitézkedni, és két hónap múlva lehetett forgalmi gyakorlati vizsgát tenni. Kevés dolognak örültem jobban, mint a jogosítványnak. "Permis de conduire" volt ráírva, réz szegeccsel rögzítve a fotóm, kockás ing volt rajtam. A jogsinak hosszú, rózsaszín, viaszosvászon anyaga volt, amit melegben ragadós, vastag átlátszó tokba kellett tenni, és háromfélbe hajtogatni. Nagyon büszke voltam rá.
Évekig spórolt, nyári munkákkal, locsolkodással szerzett pénzecskémet fater kipótolta, vettem egy vadonatúj, leértékelt Simson S50B MOTORT, persze csak a forgalmi miatt volt nagymotor, az ötven cm3 nem valami lóerőgyár, nem bizony. Viszont a forgalmiban az én nevem volt, és kevés boldogabb ember létezett rajtam kívül széles e világban.
Attól kezdve nem nagyon ültem én buszra, vonatra, ha nagyon hideg volt inkább a kollégiumban maradtam, ha mégis menni kellett, újságpapírt tekertem lábamra, karomra, hasamra vagy ötvenoldalt, jól beöltöztem, hazakocogtam szép lassan. A sálam megfagyott a számnál, más baj nem ért. A Simson nagyon hozzám nőtt, vigyáztam rá, akkor adtam el, mikor megvettem életem első saját autóját, egy Fiat 850 limousine-t.
A hosszú évek alatt sok, és sokféle motorom volt, a régi Csepel, Danuvia, Zündapp, BMW, Matchles, Ural, Junak, Jawa gépektől a modern sornégyes japán speedgépeken keresztül lassan eljutottam a Honda F6C-ig, ami a chopperek királynője. Sokat motoroztam. Eddig nem sérültem, bár estem párszor, és törtem motort, mindig megúsztam nagyobb sérülések nélkül. Balesetet másnak nem okoztam. Mostanában viszont nem motorozok. Valamikor, közel tíz éve kezdett kialakulni egy érdekes motoros réteg, ami lassan már az összes motorral közlekedőt maga alá gyűri, a "magyar" motorosok. Először csak motoros-találkozókon (moci-tali, hm?) tűntek föl, eléggé szélsőséges, nacionalista, irredenta, ultrakonzervatív szemléletű emberek, egy idő után a találkozók automatikusan átmentek cigány-, zsidó-, meg mindenellenes demonstrációba. Amúgy se szerettem az ilyen ivós-hányós-belefekvős bulikat, de a szájtépő, ostoba hőzöngést még jobban útáltam, nem jártam többé ilyenekre. Az interneten volt egy motoros levelező listánk, ott is elment a beszéd szélsőséges irányba, leíratkoztam. Nem szeretem a hangembereket. Feltűntek a sávos zászlók, meg a magyar nemzeti színek a motorokon, nemcsak a choppereken, hanem már robogón, speeden, quadon. Eljutottunk oda, hogy aki nem tesz föl zászlót, arról mindjárt feltételezik, hogy "magyarellenes", ergo szar ember. A motorosok elkezdtek politizálni, illetve egyelőre csak tiltakozni.
Na, majd ha valamiÉRT kezdenek motorozni, szólhatnak, de nem is kell szólni, ott leszek.
