Mikor először voltam Szepezden, nyolc éves lehettem, barna prespánpapír bőröndbe csomagolta anyám a motyómat, kívülre vinyettázta a nevem, címem, a belső oldalra pedig egy cédulát ragasztott, listát, mi van a bőröndben. A törölközőbe szappant csavart, minden ruhám átvette a szagát.
A kastély nagyon izgalmas volt, egyik fele szépen felújítva, ott aludtak a gyerekek, nevelők, az emeleti és a padlásrész viszont eléggé elnyűtt, az ablakokból hiányzott az üveg, a padláson denevérek voltak, esténként cikáztak, vadászták a bogarakat.
Díszes oszlopok tartották a teraszt, hajnalban kiszöktem a hálóból, és a korlát közül néztem a ködöt a Balaton felett, balról kezdett a nap derengeni, ahogy kibukkant a vízből, úgy foszlott szét a pára.

Minden gyerek nagyobb volt nálam, harmadikostól felfelé, még gimnazista is volt köztük.
Nem ismertem senkit, a falumbelieket se, mert Szapárfaluba, és az újtelepi iskolába jártak.
Csúfoltak a nevemmel, nem örültem neki. Egy kövérkés pesti gyerek volt a sorban a párom, viszolyogva fogtam a kezét, mikor kirándulni, vagy úszni mentünk, mindig izzadt szegény.
Sokat strandoltunk, a Balaton más volt, mint a holt Tisza, más volt a szaga, íze, és hát végtelen nagy volt. Vitorlások, motorcsónakok futottak rajta, a parton rengeteg külföldi autó, lakókocsit, hajót vontattak.
A kastélyban nem volt konyha, egy étteremben ebédeltünk, nagyon furcsa ételek voltak. Ott ittam először kólát, Fegyverneken inkább Bambi volt, dróttal kapcsolt porcelán csattal, meg persze málnaszörp, habzott, ahogy a hosszúnyakú ballonból spriccelték rá a szódát.
A kóla nem ízlett, émelyítő kesernyés íze volt, mint a Fagifornak, amit torokgyulladásra írt fel Szatmári doktor. Üvegből itták a többiek, nekem felszaladt az orromba, prüszköltem tőle.
Ebéd, vacsora után az erdőn keresztül mentem vissza, hasonlított a fegyverneki Makkos erdőhöz, de itt kisebbek voltak a tölgyek, inkább göcsörtös bokrokra hasonlítottak. Fodros levélen gubacsokkal, a kéreg alatt mindenféle bogárral. Estefelé szarvasbogarak potyogtak a földre, de ha repültek, olyan hangjuk volt, mint a helikopternek.

Teherautóval jöttünk haza, elrázott a Csepel, Miklóson ébresztett fel az egyik sofőr, álltunk a főtéren, kérdezte hol lakunk. Nekem akkor esett le, hogy már nem Fegyvernekre megyek haza, a miklósi lakótelepen meg csak egyszer voltam, hónapokkal előtte, mikor még ablak se volt a falban. Annyit tudtam, hogy Táncsics lakótelep, hatos épület. Elindultunk megkeresni a lakást, volt vagy este tíz, mindenféle munkagödör, meg felvonulási és félkész épületek között végül szerencsére megtaláltuk. Nevek még nem voltak a csengőpanelen, találomra böktem a hatosra. Az volt a mi lakásunk. Hazaértünk.