Volkswagen Golffal vágtunk neki a 2200 km-es útnak Spanyolország felé, pakoláskor derült ki, hogy nem egy túraautó. Két bőrönd, sátor, matracok, konzervek három hétre, alig fért el minden a csomagtartóban. Ferenc barátom és családja Opel Astrába csomagolt, elindultunk. Hol ők mentek elől, hol pedig mi maradtunk le, a Golf nehezen tartotta a lépést az Astrával. Az osztrák határon túl, szinte végig autópályán gurultunk, Mestrében találtunk kempinget. Megizzadva a sátorverésben, Ferenccel söröztünk egyet a büfében, "medium beer", mondta a csapos, jó hideg csapolt sört mért, jólesett nagyon.

Reggel korán ébredve megindultunk Velence felé, még alig volt forgalom. Nem tudtam, hogy találunk-e parkolót, azt olvastam korábban, hogy kocsival a környező parkoló házakban kell leállni. A hídfőnél tucatnyi leszólítóember várt, egyiken arcképes kitűző, valami olasz szöveggel, trikolorral, nagy pecséttel, hozzá fordultunk, mert barátságos latin arca volt. Új barátunk, Mario pergő kereplésbe kezdett olaszul, leintettük:
"-Please english, comandante, prego!-"
Na, ezzel jól megnevettettem, mindjárt magyarázta angolul hadarva, hogy ingyen parkolhatunk, mert neki éppen két autó parkolóra van koncessziója, de nem bánná, ha cserébe az ő hajóját vennénk igénybe városnézéshez.
"-How much?-" kérdeztem, ő már tudta, hogy megfogott, mondott egy borzasztó összeget, nem is értettem, csak azt, hogy sok mille-mille líra.
"-Please, write, to paper-" nyomtam a kezébe tollat, meg a térképet, kicsit beborult az arca, de írni kezdett, hol lírát, hol márkát számolt, alig győztem a nullákat lehúzni. Végül megegyeztünk, hogy az út oda-vissza a két családnak egy hajóval 40000-40000 líra lesz, délig nézzünk meg mindent.

Leparkoltuk a kocsikat egy bezárt, romos benzinkútnál, tényleg fel voltak festve parkolóhelyek, kifizettük a pénzeket. Hajóba szálltunk, valódi gondolába, amit segédmotor hajtott. A kormányos régi darab volt, igazi cserzett bőrű tengeri medve, nyakán piros kendővel takart el egy régi sebesülést, meg a műgégét, komolyan megijedtünk, mikor egy izét nyomott az álla alá, és robotember hangon kezdte bemutatni a hidakat.

Sokat utaztunk, "mellékutcákban", minden kereszteződés előtt dudált a kapitány, olyan dudája volt, mint apám Simson motorján, rózsaszín gumi erősítve rézcsőre, rekedt pelikán hangját utánozta. A többi hajó kormányosa dallamosan kiáltott a kanyarok előtt, mi dudáltunk. Kérdezgettük, mikor érünk a Canale Grande felé, csak hümmögött a kormányos, csóválta a fejét, mutatta, motoros hajóval nem szabad behajtani.

Kilenc órakor kitett minket egy másfél méter széles sikátorban, egy presszó mögött, ahol pár széken kis asztal mellett ébredező helyiek kávéztak, mutatta az óráján, hogy délre legyünk itt, kinyújtott kézzel egy mellékutca felé mutatott, "-San Marco-!", recsegte, és otthagyott.

"-Najólnézünkki-" gondoltam, elindultunk. Végül is jó helyre rakott, útba esett a Rialto, a kis üzletekkel, leértékelt arany ékszerekkel és farsangi álarcokkal, lassan odaértünk a Szent Márk térre, csak forogtam körbe, mint rendes túrista.
Vettünk galambeleséget, kinyújtott kezünkre ráraboltak a gerlék, a gyerekek haját összeborzolták, kicsit agresszíven csipegetnek.

Megnéztük a látványosságokat, a palotákat, székesegyházat, campanilét, óratornyot, sóhajok hídját, majdnem mindent sikerült. Kicsit sietni kellett, lassan dél lett, igyekeztünk vissza a sikátorunkba, hogy elérjük a hajónkat. Időben értünk vissza, kicsivel 12 óra előtt, hajónk sehol. Fél óra alatt azért rájöttünk, hogy itten kicsit meg lettünk vezetve, ráadásul fogalmunk nem volt, hogyan jutunk vissza.

Jött egy mentőangyal, kisebb, motoros taxihajó árút hozott a presszóba. Leszólítottam, mikor kimondtam Mario barátunk nevét, nagyot nevetett és csóválta fejét a csónakos ember. De felajánlotta, hogy visszavisz, ha adunk 30000 lírát, mert neki amúgy nagy kerülő. Becuccoltunk, nagyon rendes hajós volt, megmutatta a Canale Grandét is, meg sok olyan helyet, amit Mario embere kicsit elfelejtett. Kiderült, hogy nagyon sok a fekete vállalkozó, nem fizetnek adókat, és reggel korán lecsapnak a túristákra, valahogy a pesti taxisok jutottak egyből eszembe. Tankoltunk, odaállt a nyílt tengeren a magas móló mellé, lenyújtották a tömlőspisztolyt, közben hullámzott a tenger, érdekes volt.

Tudta, hol parkolunk, de ő oda nem mehet, mondta, kicsit messzebb rakott ki, eltette a pénzt, "-Arrivederci-", mondta, és elporoszkált. A kocsink hálistennek a helyén volt, gyorsan körbejártuk, semmi nem hiányzott. Egy rendőrautó állt meg pár méterre tőlünk,  előbb szúrós szemmel néztek, majd kiszállt a carabinieri, és mutatta a táblát, amit addig nem is vettünk észre, bontási területen voltunk, ahol szigorúan tilos várakozni.
Szerencsénk volt, hogy nem vitették el.