Kegyetlen kemény telünk múlt, hideg volt nagyon. A hegyi farkasok átjöttek a jégen, tüzeket kellett gyújtani, hogy távolabb maradjanak a falutól. Parittyával dobáltuk őket, vicsorogtak, nem tágítottak. Az öregek farkascsapdát akartak ásatni, de nem bírtunk a fagyott földdel, csak kopogott rajta a csákány. Nappal is acsarogtak, egy-kettő addig kerülgette a nagy komondorokat, amíg letépték magukat az istrángról, amivel kikötöttük őket, és nekimentek a farkasnak. Persze a falka azonnal széttépte szegény nagy kutyákat, csak egy véres folt maradt utánuk a havon.

Nem volt mit tenni, az öregek elővették az íjat, meg a nyílvesszőket. Elrejtették nagyon, mert jobbágynak fegyvere nem lehetett, ha fegyverrel érik, az urak ott helyben lecsapják a fejét. Eldugták hát az öregek, a kunyhó nádja közé az íjat, lenvászonba kötve, levendulával, ecetfa magjával eltéve, hogy ne vetemedjen, de ne is száradjon ki, cincér meg ne rágja. Báránybél ideget vízbe áztattak, azzal ajzották fel az íjat, mikor száradt, mégjobban feszült a húr. Sötétben célozták meg a farkast, ahogy egyet megtalált a vessző, a többi rögtön széttépte.
Sokáig tartott a tél, elég kárunk volt vele, a nagy hó miatt sok ház, kunyhó teteje megrogyott, tavasszal újra kellett a nádat verni. Télen a lápon sokat arattunk, ilyenkor tavasszal felverjük a tetőre. A városban láttam olyan házat is, aminek fazsindely volt a tetején. A nagyságos bíró úr házára meg kőből hasítottak a mesterek palalemezt, olyan lett, mint a csuka pikkelye, szép ződ.
A csordakútba nagyon mélyre szállt le a víz, alig láttuk az alján csillogni, nem érte el a bivalybőr vödör. Aztán tavasszal, olvadással megtelt a kút, lett sok édes, tiszta vize a jószágoknak. Szent György napján hajtjuk ki a csordát, addigra visszahúzódnak a farkasok, medvék a hegyekbe, előjönnek az őzek, szarvasok is az erdei rejtekükről. Nagy a rét, visszahúzódik az olvadás után megáradott Tisza, selymes fű nő a helyén. Ha nem legelnék le a jószágok, nyakig érne. A csordát a kút környékére hajtjuk, a birkákat sokkal messzebb terelik a juhászok, azok jobban elvannak víz nélkül. Nem túl nagy a nyáj, télen sokat felettünk közülük, hideg volt, kellett a subájuk is. Marhát nem vágtunk, majd Szent Iván napján ölünk egyet, mikor aratás előtt a nagy tüzet gyújtjuk.
Birkából az öreg Boda főzött a tél végén, a húsvéti böjt előtti héten. Feltettük a kőre a nagy kőkondért, tüzet raktunk alá uszadékfából. Szalonnát olvasztott az öreg a forró kondérban, hagymát szelt reá, megrakta birkahússal. Jó nagy levet eresztett, János fia kerített száraz füveket bele, borral locsolta, szépen lefőtt a csontról a hús. Került még bele télen fagyott gyökér. Nagyon nagy étel, szent étel, őseink áldozatkor ették, áldosnak hítták. Ősszel főzve teszünk bele pár szem szőlőt, szilvát is a bor helyett, akkor még jobb leszen, idei bárányból főzve.
Aztán nem is igen jut birka, hacsak nincs menyegző a faluban. Halat fogunk, amennyit megeszünk, fűzfa vesszőt megfonnak lyukas aljú kasnak, azzal tocsogunk a kiöntésben, hátha alászorul valami hal. Vízbe hajló fára is fel lehet kucorodni somfából faragott szigonnyal, akinek jó a szeme, gyors a keze, elég halat szúr. Körűben halászok laknak, hálóval kerítik a halat, aztán szárítják, azzal telelnek ki. Öcséimmel a kecsegét szeretjük nagyon, jó a húsa, a csontjából, vértjéből meg enyvet főzünk. Fogtunk már öles vizát is, fennakadt a palajon, alig bírtuk hárman hazahozni, egy hétig ette a falu.
Tavasszal kibújik pár gomba is, kucsmagomba, meg ami a tövisbokor alatt terem, finomak nyersen is, amíg nem lesz lisztünk, megeszünk mi mindent. A tövisgomba íze még hasonlít is a nyers liszthez, mikor a malomban csippentünk egyet a zsákból.
Nagyon várom már az aratást, az új kenyér, meg a jó munka miatt. Aratás előtt csak mindenféle vászonmuka akad, asszonynak való. Mink inkább kijárunk az erdőre, csapdát ásni a vaddisznónak, hurokkal fogunk túzokot, kiszedjük a lépesmézet a fák odvából. Vízen ejtünk vidrát, fogunk hódot, el lehet a bőrét cserélni a vásárban sóra, kaszára, baltára. Nemes vadat nem szabad ejteni, egy őzbak, szarvasbika miatt karóba húznának. Rókát se érdemes, azt is az urak szeretik nyilazni. Az erdőnek inkább a szélében járunk, amíg besüt a nap. A mélyére csak az öregek merészkednek, akiknek nem maradt rokonuk, és magukban akarnak meghalni. Elindulnak a rengetegbe, sosem jönnek aztán vissza.
A láp mélyére sem járunk, ottan is ártó szellemek laknak, rossz szaga van a földnek, sok az ingovány, van úgy, hogy éjjel kis tüzek gyúlnak maguktól, vagy a boszorkányoktól. Minden boszorka a lápon kísért, lelket akar ragadni magának, a pokolfajzat. Télen belefagynak a mocsárba, de tavasszal sóhajt egyet a láp, és kiengedi a rossz lelkeket.

Előző fejezet