Nagyon hosszú volt a nyár, a nap felperzselte a tarlót. Mikor az égerfa erdő eldobja levelét, és csak dúsmagvú tobzai maradtak az ágakon, nekifogunk feltörni a földet. Apám az öreg bivalyokat fogta be a régi faeke elé. A két jószág nagy szemekkel nézett hátra, ahogy apánk átvetette vállán a szárat, kezében fogva az eke szarvát. Izzadtak mind, nyáron kőkeményre száradt az anyaföld. A barázda nyílegyenes lett, zsíros, fekete hant, rög fordult ki az eke után. Segítettünk szántani, nem nagy a mi földünk, de eltelik vele az idő, a jószágnak is pihenni kell kissé. A szántásban varjak, sirályok keresgéltek, mit fordít ki az eke, pajort, férget, igen szerették.
Hazaballagtunk aztán, apánk bort kívánt.
Sok szőlőnk termett az idén, jót tett neki a meleg tavasz, hosszú ősz. A nagy taposókádat hétszer szedtük tele, édes mustot törtünk a szőlőszemekből. Kisebb dézsákba mertük aztán, ott szépen hagytuk erjedni, forrni, ahogy az öreg Boda mondja.
Előbb mindig a szőkeszőlőt szedjük le, zöldessárga szeme ragyog, mint az oltáron a gyertyatartó. Soklevű mustot ad, kicsit csípi a kezet. A csókaszőlőnek vastagabb a leve, sötétvörös, korom-skarlát, nem annyira édes, mint a szőke mustja, tovább is forr, mielőtt borrá lészen.
Szőlőszedés, a szüret, az mind legények dolga. Magas eperfára hagyják az öregek futni a szőlőt, onnan kerül az inda vissza a földbe, megint a fára, így lesz nyáron árnyékos lugas a szőlővesszőből. Mindenféle darázs megtalál szüretkor, körbedünnyögik az embert, alig lehet tőlük dolgozni. A szőke fürtöket jobban szeretik, mint a csókafürtöt.
Apám szereti mindkét fajta bort, a szőkét reggel issza, a veresbort este. Mostanában mink is kapunk bort, mióta saját jószágunk van, nagyobb a becsületünk. A faluban is, megsüvegelnek a legények, pedig alig pár téllel vagyok nálok idősebb. Akivel tavaly még együtt szedtük a csipasz ludat fészkéről, most előre kíván jónapot, vagyonos emberek lettünk.
Nyári keresetünkön borjakat vettünk a túri vásárban.
Apánk nagyon korán reggel ébresztett, szekérbe fogtuk az öreg bivalyt, még az esthajnalcsillag is látszott, olyan setét volt. Nekivágtunk a fegyverneki határ felé, mire felkelt a nap, már a sóúton poroszkáltunk Mezőtúrnak. Végtelen erdők és mocsarak között visz a sóút, az egyetlen kemény út, amit már nagyapáink nagyapái is tapostak. Erre hordják nehéz vasalt szekéren a sót Buda várába, mióta világ a világ.
Túron aztán ünnep a vásár, nem jut el ide akárki. Apám csak egyszer volt, még siheder korában, mikor a számadó urunk is legény volt még, csikót hajtottak eladni. Számadó urunk családja híres pej csődöreiről, még a királyi főlovászmester is szokott felé sárló kancát küldeni.
Mire Túrra érünk, éppen delet harangoztak. Apám azt mondja, száz éve megütközött a magyar király serege Hunyadi János főkapitány úr vezetésével a törökkel, kiszorították Nándorfejérvár környékéről a kutyfejűeket. A diadal tiszteletére aztán délben mindig harangoznak, hogy ne feledjük a vitézséget. Esmét kéne valami vitézség, mert azóta megint nyakunkon a török. Mind védekezünk a pusztában, ahogy tudunk, Túron árkot, sáncot húztak a város köré. Nehéz vértesek állnak a hídnál, de nem kötnek belénk. Nem is igen akarnának, rengeteg féle nép van a vásárban, ennyi embert még egyikünk sem látott.
Keresztül ballagunk a főúton, a Berettyó mellett vannak a jószágok. Messzi földről hajtják ide tőzsérek a csordákat, nyájakat. Most látunk először cigája birkát, a miénknél nagyobb testű, feketeorrú, csendes fajta. A tőzsér berbécsnek mondja, háromért cserélne egy üszőt. Ahogy nézem, egy se kos, nincsen szarva egynek sem. Mulat a tőzsér, hadonász a pipájával, csapkodja a térdét örömében. Apám mutatja, rossz helyen néztem, ezeknek a kosoknak vén korukban sincsen szarva.
Továbbmenve keresgélünk délvidéki tehéncsordát. Apánk szerint a hosszúszarvú teheneket nézzük, melyik alatt van még a borja, minél hosszabb a szarva, annál erősebb lesz a kisborjú. A tőzsér másféle nyelven beszél, nem ért szót apámmal, nagyot sercint a pipa szára mellől a porba. Apámmal találtunk még pirók borjakat, ezeknek még rőt a szőre, fiatalok nagyon. A korosabbak mind olyan színűek, mint a földbe olvadó hó, szürkék, de a kicsik pozsgásabbak, szépek.
Apám előveszi a pénzeket, eláll a tőzsér szava, komolyabban veszi a dolgot mindjárt, lekapja a szőrös kucsmáját, izzad alatta a pőre feje. Eddig azt hitte, cserélni akarunk majd valamire, de ahogy pénzt látott, megtanult magyarul. Én nem tudtam eddig, mekkora becsülete van a pénznek, még két kereskedő odajött, egymás szavába kapva ajánlották a maguk jószágát. De apám kitartott a pirók borjak mellett, nekem is azok tetszettek, még a patájuk is szinte puha, jó tejszagúak voltak. Két öcsém előhozta a szekeret, mellé kötöttük a borjakat, de nem engedtek olyan könnyen a kufárok. Kevesellték a pénzt nagyon, mutogattak, lengett a kezük, sokféle más nyelven káromkodtak, de apám sem engedett. Mutatta a pénzt, ennyi van, emberek. Végül a tőzsér földhöz vágta a süvegét, és belecsapott apám tenyerébe, elfogadta az erszényt.
Hogy megkötötték az üzletet, örültünk apámmal nagyon. Ahogy hátranéztem, a tőzsérek is összedugták fejüket, osztozkodni kezdtek, sutyorogtak a maguk szavával. Félreálltunk a szekérrel, gyönyörködtem a borjakban, okos szemük fénylik, bojtos farkuk vége fekete. Illatos puha a szőrük, ezek félig még tejesek, alig hagyták el a tőgyet. Apám közben kenyeret, hagymát vesz elő a tarisznyából, falatozni kezdünk.
A vásárban aztán mindent kapni, hasznos holmit, meg olyasmit, ami amúgy nincsen is. Hoznak ide sok olyan dolgot, amit rendes jobbágy megcsinál magának, ha kell. Arra valók a téli esték, meg a hideg nappalok, mikor a határban, ház körül már nincs mit tenni, de múlatni kell az időt haszonnal. Asszonyok szőnek, varrnak, legények fúrnak-faragnak. De itt a vásárban kapni ostort, széket, asztalt, ruhaneműt, kalapot, ládát, pántlikát ezerfélét, lóravaló nyerget, hámot, istrángot. Kádármesterek hoznak ide hordót, dézsát, sajtárt, bognárok szekérbe való kereket, talyigát, kész szekeret. Nagyon sok a vadbőr, posztó, mindenféle irha, hát ezekért se adnék pénzt, mind megcsináljuk magunk. Karcagi fazekasok fekete cserepet árulnak, korsót, lábosfazekat, meg olyan kancsót, amiből nem lehet inni. Ami benne van, mind a nyakadba csurog, ha nem tudod a fogást.
Nehéz láncra vert medvét táncoltat egy nagybajuszú, fogatlan ember, a fél arca hiányzik, apám azt mondja, biztosan a medve is táncoltat néha. Színes törökbugyogós legény tüzet fúj az arcából, felfújja a képét, aztán köp egy nagyot, nagy lángot vet a feje, de nem lesz semmi baja neki. Az egyik helyen kockát vetnek, nagyokat kiabálnak közben, egymás gallérját ráncigálják, veszekszenek, orruk veres a bortól. A kocsmaajtóban festett arcú némberek álldigálnak, kínálják borral, csalják befelé a kockavetőket, meg aki arranéz.
Apánk kovácsot keres, egyik sátor alatt meg is találja. Bosnyák mester üti a vasat, fekete, morc ember, kevés szóval. Megalkusznak két ekevasra, egy szekercére, egy fejszére, meg olyan fűrészre, amit csak a sáncmunkán láttam olasz mérnöknél, hosszú, hajlékony szerszám, két ember kell hozzá. Kapunk még egy zsák kapocsnak való acélt. Hosszan nézi a pénzt a mester, elővesz egy bivalybőr tekercsből néhány kést is, mind a négyünknek ád. Apám mondja, törött kardpenge ez, mostmár örök élet. Ha jól fenik, akár beretválni lehet velük.
Hazaballagunk lassan, a városon kívül feltesszük a borjakat a szekérre, inkább mink gyaloglunk. A borjakat elrázza a szekér, setétedik az ég. Nagyon messze van még haza, énekelgetünk, teljen az idő. Apám is elüli magát a bakon, leszáll a szekérről, kisebbik öcsém kezd hajtani. Észak felé ballagunk a végtelen sóúton, most gondolok bele, jövetkor sem találkoztunk senkivel se. Megannyi csillag gyúl ki, a csorbai határban hallani először hangot, ahogy a hazatérő csordát vezeti a kolomp. Még Fegyvernek is messze van, felhők takarják el az eget, aztán köd száll le. Koromsötétben tapogatjuk ki az utat, egyikőnk előre megy, onnan szólítjuk az öreg bivalyt. Apám nem szól. Akármilyen jól figyelünk, ha rossz helyen megyünk le falunk felé az útról, beleveszünk a mocsárba. Koromsötét van, nem látszanak a csillagok, nemigen érünk így haza.
Apánk azon morfondírozik dünnyögve, miért nem tértünk le Csorbánál a sóútról, megaludtunk volna a faluban, mint itt bolyongunk a setét ködben. Nem lehet ilyenkor szólni vele, nem is érdemes, hajnalban is aggódott, nehogy zsiványok üssenek rajtunk, vagy ha török, az még rosszabb. A zsivány csak elveszi amit talál, de a török elvinne minket is rabnak, ha nem vágnák el mindjárt a torkunk. Lassan átjár a fagyos félelem mindünket, csak a jószágok szuszognak egykedvűen, mély béketűréssel.
Aztán derengeni kezd egy sárga fény, megállunk. Messze van, nagyon halványan ég, nem csillag, alacsonyan pislákol. Apámmal előre megyünk, halkan lépkedünk, a szánkon vesszük a levegőt. Apámnál a fejsze, én a szekercét szorongatom, hideg veríték folyik hátamon.
A keresztútnál kis tűz ég, komor férfiak ülik körbe.
Illés bátyám jött elénk a faluból a fogósabb emberekkel, úgy vártak már nagyon. Apámmal összenéznek, csak bólintanak egyet. Visszamegyek a szekérért, aztán mind hazaballagunk, keresztül a mocsáron, apró tüzek mellett.
