Megint multimarketben voltam, azám, Budakalászon, jóhogy. Két unokaöcsémnek majdnem egyszerre van nevenapja, szerettem volna valami játszható játékot nézni nekik, különben soha be nem mennék.
Nem kedvelem amúgy a hipermarket szentélyeket, visszaélnek azzal, hogy az emberek lusták minőséget keresni, meg sok más dologgal is, de ezt most hagyjuk. Cserébe a multik sem szeretnek engem, hadd meséljem el gyorsan.
A csaknoriszhíd felől próbáltam a Corát támadni, de az új körforgalomban vagy tíz neonmellényes jómunkásember serénykedett, terelőbójákkal Szentendre felé nyomtak. Kerültem Pomáz felé, átmenten árkon-bokron-héven, végül sikerült visszatalálni a hiperhez vezető igaz útra.
A parkoló csütörtök koradélután szinte üres, mindenki a bejáratoknál igyekszik várakozni, terepjárók, furgonok a rokihelyen, ahogy azt kell. Sekuriti ember hátát veti az üvegfalnak, lehunyt szemmel néz a napba. Méregzöld miautónk áll keresztben a bevásárlókocsi tároló előtt, ott pakolják, ez valami újítás, megspórolják a gyaloglást, biztos.
Nem baj, keresünk másik tárolót, taszigálom magam előtt a félköbméteres rácsot, vajon miért ződ ez, máskor szép fényes, saválló acélból csinálják. Egyszer régen kitaláltam, hogy lopok egy olyat, és grillrácsot faragok belóle, de aztán elálltam a tervtől. Sokkal jobb rácsot lehet fabrikálni mosógép, vagy centrifuga üstből, ki kell egyenesíteni, osztjóvan.
Bent a bótban mindenütt szól valami zene, éppen csak akkora hangerővel, hogy ne halljam meg, mikor Hinta telefonon hív, lemaradok. Bolyongok, nem ismerem ki magam, végre megtalálom a legó szekciót. aztán az ásványvizet, veszek setétkékre csomagolt fonyódit, szeretem. A pénztár felé találok még ötliteres vederben nápolyit, hozok egyet a vödör miatt, jó lesz a csalihalaknak, ha végre talán eljutok horgászódni (a vödör tetején szolid felirat: Superfos superlift www.superfos.com).
A nápolyiról eszembe jut egy régesrégi projekt, mikor a gyors anyagi sikerek és a minimális adófizetés reményében ostyasütő gépet kerestem, mert valaki mesélte, mekkora üzlet, azám. Mindenféle konspirációk és tetemes ellentételezés árán jutottam el egy hatszintes budai villához, ahol is a szuterént használták nápolyi készítésére. Őszintén szólva én azt hittem, hogy a töltött ostya gyártásnak feltétele valamilyen szintű cukrászati képzés, de legalább minimális élelmiszeripari alapismeret. Ebben szinte megerősített, mikor köpenyt kellett fölvennem, és a cipőmre zacskót húzni. Hát igen, gondoltam, átlépem a közellátás egy szekciójának arisztokratikus küszöbét, ahogy barátom és példaképem szokta mondani, megint egy nappal közelebb jutok a megvilágosodás vakítóan fehér ösvénye felé.
Nem így történt. A minden nápolyis titkok tudója, az ősz, rettentő jómódú, bölcs ember, miközben a mágikus műhely felé vezetett, elmesélte, hogy a technológiát és a knowhow-t együtt adja el nekem, létező és jövedelmező piaccal, szerződésekkel. Legalább tizenkét receptet ad át, amelyekért az ötvenes években komoly árat fizetett, cserébe mindent a nápolyi üzletből szerzett és épített, amit magam körül látok.
Lassan megérkeztünk a műhelybe, és kérem, valóban, elállt a szavam. Jártam már korábban sok-sok cukrászműhelyben, mindenütt patika tisztaságú felületek, és mannával vegyes ambrózia illatok fogadtak, de ez a nápolygyár, kérem ez minden várakozást felülmúlt.
Megpróbálom elmesélni, ahogy akkor láttam. Két, szemmel láthatóan román vendégmunkás sürgölődött három keverőtárcsás Hajdú mosógép körül, lisztet, vizet, olvadt zsírt adagoltak hatalmas szakértelemmel. A kevert masszát vödrökbe eresztették, másik két dolgozó kőműves fánglival merített a tésztából. Hatalmas, nyílt gázlánggal melegített fekete lapokra kenték a maszkert, szép vékonyan, csak úgy freccsent szerteszéjjel a trutymó. Kevés mindig lecsurgott a gázzsámolyra is, ott lerakódott, keményen, vastagon.
A kész tésztát megint másik szakértők vették művelés alá, töltötték, préselték, szabták méretre. A lehullt szélek mindig visszakerültek valamilyen maszkerba, semmi nem ment kárba, kivéve a padlóra száradó, hogyismondjam, dzsuva. Ezért kellett a cipőt védeni, kár, hogy nem tettem valami sapkát is föl, az avas zsírszagról azóta is a budai villa jut szembe.
Nem kötöttünk üzletet, pedig az eladó nagyon korrekt volt, mindössze egy szolnoki garzon árát szerette volna elkérni az eszközökért, receptekért, garantált piacért. Megígértem, hogy mindneképpen visszaszólok, de az elmúlt tizenöt évben mindig akadt valami fontosabb dolgom.
A pénztároknál természetesen sort állunk, a vásárlók púposra tömött kocsikkal várakoznak, bámulom a türelmetlen arcokat, mindenki rosszallóan nézi az előtte lévő árukupacát, ahogy lassan pittyegve icikel a szalagon. Végre sorra kerülök, a pénztáros első dolga, hogy letépi a hordozó szalagot, úgy bontja ki a zsugorfóliás vizet. Nem örülök, így szertegurul majd az autóban, inkább szólok, hogy ne haragudjon, de mégsem kérem. De hát már be van ütve. Akkor üsse ki, drága, vagy várjon, amíg hozok másik, bontatlant. A Cora egy emberként hördül fel, érzem a nyakamon, ahogy mögöttem a sorban kigyúltak a lézerszemek. Sikerül azért stornózni a tételt, a saját, jól felfogott érdekemben készpénzzel fizetek, és emelt fővel jobbra el.
Nagyjából száz métert kéne gyalogolnom, közben csak kétszer állítanak meg, egy fiatal lány kérdőívvel, egy nyakkendős fazon színes dobozokkal és marketing halandzsával. Az autóhoz is odajön másik fickó, huszonéves, keze lába ép, rendesen köszön, és szeretné visszavinni a bevásárlókocsimat. Köszönöm szépen, majd inkább én, mondom neki, elhúzza a száját. Félszemmel figyelem, nehogy bosszúból megcsikarja a kocsim, de már a következő prédára les.
Kisüt a nap, az élet szép, a Duna magas, Visegrádon mindenütt kék-fehér-benettonzöld zászlók lobognak a házakon.
Benedek is örül a betonkeverőnek, és elmondanám, hogy Dumabogdányban a Petőfi utcában ettem 47 év alatt a legjobb rigójancsit. Pedig nem is szénhidrátok napja volt.