Reggel irány a műhely, aztán tűz anyámhoz. Mamát gondozónője, Erzsike abriktolja, nem lehet bemenni a szobájába. Benedek a konyhaasztalnál ül, hatalmas zsemlékkel küzd. Míg reggelizik, lehordom a pakkját a kocsiba. Két sporttáska, két hátizsák, homokozó vödör, lapátokkal, műanyag gyalogmotor, a népi Kína csak miránk dolgozik. Benedek visegrádi polgár, de szeret anyámnál üdülni, sok felénk a ventillátor. Három éves lesz, nagyjából két éve rajong minden tárgyért, ami pörög, legyen az flex, biciklipedál, vagy klímakészülék.
Időben indulunk, a négyes főúton nincs vész, csak a szokásos forgalom. Az abonyi elkerülőn megy a vitézkedés, hatalmas ívű, gyilkos kanyarban előzik merész seggfejek a kamionokat, főleg a kanyarodó sávokon által, "mé', há' ott van hely", kresz le van szarva. Egy astrakombis nem bír magával, benmmaradt két kamion közé, leszorít az útról pár személyautót, mire vissza tud sorolni.
Benedek mellett nem köll autórádió, a "miért" korszakba lépett, kétpercenként érdeklődik valami után. Mentőautó előz minket, a gyerek eltűnődik: "hatalmas baleset volt, egy motoros elesett, eltört keze-lába". Ancsi visszakérdez: "és begipszelték?". "Á nem, csak infúziót kapott" mondja dr. Bene. Énekel valamit ósvábul, meg magyarul "szilikút, szalikút, szentandrási benzinkút".
Gödöllőn rossz címen van a földhivatal, az Ady sétány helyett másik utcán lehet bemenni, kicsit keresni köll, rossz helyre parkolok. Az előkerti padon csinos lány üldögél, lerúgta a cipőjét, lábát fölteszi az asztalra, mosolyogva mesél valakinek. A hivatalban villámgyorsak a srácok, értik a szakmát, hamar végzek. Kinn a kosztümös lány még mindig beszél. Benedek a közeli állomáson számlálja vonatokat, indulunk tovább Visegrádra.
Ragyogó jó az idő, az út egyik oldalában emeletes házak, erkélyen napozókkal, szemben fiatal csikók szaladgálnak a karámban, mindenki örül a napnak. Mutatom Benedeknek jobbra a csikókat "nézd, mennyi ló", persze ő inkább a házakat nézi: "nézd, mennyi ventillátor".
Gödöllő után épül valami nagy, Benedek szerint teszkóparkoló. A nulláson jól ehet haladni, Ancsi valakivel telefonál, Benedek ezt nem nagyon szereti. Letekeri az ablakot, hogy vele foglalkozzon az anyja. Elérünk a Megyeri hídhoz, nincs forgalom, az üvegtornyokból sokan nézelődnek lefelé, magas a Duna.
Szentedrén tele a Lidl parkolója, eltűnődök a válságon, persze aztán leesik, itt az ünnep. Felkészülünk a nagy zabálásra, Karácsony után a Húsvét hozza a legnagyobb forgalmat, költünk erővel, ész nélkül. Ehhez szoktunk, így állnak bosszút a kereskedők Krisztuson azért, mert kétezer éve kikergette őket a templomból.
Szeretem a Dunakanyart, de nem a tizenegyes főutat. Most is marják, fótozzák, festik a zebrát szorgos neonsárga emberek. Torlódunk, a hatodiknak érkező kocsi nem tud várni, kikerüli a sort, keresztül a friss festéken, bóján által, megy a marhája. Siet.
A Dunán tolóhajók gyűrnek hegymenetben sok uszályt, lefelé lassan csorog az Amadeus. Benedek a Budai-kapunál átül az anyja ölébe, hazaérkezett, integet a haverjainak. Sógoromék kapujában sortba öltözött fiatalember álldogál, ajánlószelvényt gyűjtene, nem itt lakom, nem tudok neki segíteni. Irénke néni örül nekünk, Benedek persze azonnal az új bicajra pattanik. Nem maradok ebédre, a városban akarok enni, kínait, legalábbis kínai kaját.
Inkább kimegyek a temetőbe, első világháborús emlékművet fotózni. Van egy emlékblog a neten, ebbe szeretnék írni a visegrádi hősökről. Bolyongok a furcsa, hegyoldalba épített kis temetőben, bazaltkocka lépcsőkön lehet följebb kapaszkodni, de nem találom a háborús hősök helyét. Viszont rábukkanok Schulek Frigyes családi sírhelyére, a sarokba dugott orosz katonai sírhantok mellett. Nem messze innen nyugszik Cseres Tibor, megférnek mind egy tíz méteres sugarú parcellában.
Henrik segít ki, eligazít a hősi emlékműhöz. Visegrád pesti végén áll az oszlop, mindig azt hittem, Mátyás király emlékműve, pedig a hátoldalába vésték az első háborúban odaveszett katonák névsorát. Henrik őseiről is megemlékezik az emlékmű, akkoriban még kevesebben lakták Visegrádot mint most, mégis milyen sokan haltak távol.
Dunabogdányban is fotózok, egy utcai padon üldögélő bácsi igazít útba. Aztán Tahitótfaluban keresem meg az emlékhelyet, amint időm lesz rá, megírom.
Három óra előtt érek be a Kőbányai útra, kínait enni. Angelday postjára írt valaki egy ajánlót, mikor fikáztam a kínai büféket. Szerintem annyira igyekeznek a magyar ízlésnek megfelelni a kínai szakácsok, hogy nem lehet jót enni Pesten. Szerencsére Chei nem így gondolta, hát rárepültem. Kérem, a hely jó. Látszatra olyan, mint a sokszáz másik egyszerű kínai büfé. De. A szemben lévő piacon, és a fél kerületben dolgozó kínaiak jelentős része itt eszik. Azám, nem véletlenül. Van itt kérem sertésbél, malacfül, szójatej, kacsanyelv, libaszárny, disznóláb, kacsaláb, mindneféle szárnyak, nyakak, fülek, farkak.
Eltűnődtem, mit kéne rendelni, volt pacal, lábszár, zúza, lép, mindenféle gombócok, levélbe csavart jóságok, és egy sereg étel, amit nem tudtam azonosítani. Így aztán mutogattam, szárnyat, zúzát, malacfület kértem, rizzsel. A rizs egy kisebb afrikai falu kétheti adagja volt, alig fért a tányérra, tojással sült, apróra metélt zöldségekkel, gyömbérrel, sáfránnyal szórták. Leltem még benne gombát, parányi szalonna darabokat, szerettem.
A fiatal mester kérdezte "szereted csípős?" hátpersze, bólintottam rá. Egy apró csészealjban összekevert parányira vágott fokhagymát, zöldhagymát, csilit, meg még kétféle ismeretlen növényt, leöntötte háromféle szósszal. Az egész nem volt több egy evőkanálnál, mutatta, hogy mártsam bele a húsokat. Valami fortélyos dolog volt ám, kezdetben édes, majd erősebb, végül kellemesen csípős lett minden, amit ettem. Minden húsnak másféle ízt adott, de a rizsből hozta ki a legtöbbet. Az ízek szétáradtak zsigereimben, elöntött az erő és a hatalom érzete.
Elhatároztam, veszek egy pajszert, és éjszaka visszajövök, leverem a tutólakatot, kifosztom a boltot, ilyen jót még sehol nem ettem. A bekeretezett HACCP tanúsítványt mindenképpen elviszem, az se érdekel, hogy az Illatos Csirke Büfé nevére szól.
Nem tudtam megbírkózni mindennel, fele ételt be kellett csomagoltatnom. Vettem még a családnak is pár kila földi jót, kerestem babcsírát, búzacsírát, de már elfogyott. Míg csomagolták, nézegettem az étlapot, nehezen bírkóztak meg a magyar nyelvvel. Nem tudom, milyen lenne egy magyar étlap Pekingben, mandarin nyelvre fordítva, azon biztosan kinn mosolyognának.
Ötre értem Hinta barátomhoz, alapítványozni gyűltünk megint. Persze a legrosszabbkor, éppen terveket csomagoltak szállítható állapotúra, dolgozott az összes plotter, nyomtató, meg mindenki a zéerténél. Elvonultam az ezoterikus terembe, emésztettem, mint óriáskélgyó, dolgozott a malacfül. Jött Isti barátom, kérdeztem mi újság.
"Á semmi, kedden feltaláltam valamit" mondja. Hát persze, tényleg semmiség. JO_E hozott egy Sporthorgászt, tíz éve nem vettem ilyet kézbe, érdekes, semmit nem változott. Megjött UP, Csiro motoron, Kősüllő sajnos nem tudott eljönni. Azt hiszem, gyermekei fogászának a deguja miatt maradt távol, vagy valami ilyesmi.
Érdekesek ezek az alapítványi űlések, sikerült kideríteni, kicsoda Műtannin az amuva blogról, miért motorozik Csiro, és hogy nem bánt a bika. Fél tízre végeztünk is. Lassan elindultam haza a friss tavaszi éjszakában, üde túlméretes szerelvényeket kerülgetve ballagtam a négyesen, leengedett ablaknál, virágzó fák illatát szagolgatván.
