Gyerekkoromban háromféle nációt ismertünk: minket annaházi svábokat, sváb volt minden rokonom. A magyarokat, akik a kisköztől Szapárfalu felé laktak. Aztán a cigányokat, akik a szegényházban, meg a Bálint dűlő felé éltek, meg benn a faluban, szanaszét lakott néhány család.
Nagy különbség nem volt az emberek közt, mindenki parasztként élt, vagyis volt valami köze a földhöz, akárhol dolgozott. Minden háznál tartottak jószágot, malacot, csirkét, kacsát, nyulat. Volt aki kecskét, tehenet is. Lovakat a téesz tartott, azzal fuvaroztak. Talán csak Szatmári doktorék nem tartottak haszonállatot, a gyerekük osztálytársam volt, ugyanazt a tájszólást beszélte mint mi. Neki papagája, aranyhala, meg macskái voltak. Általában a macskák nyertek, viszont nem lehetett kutyája Ferkónak, ezért őszintén sajnáltam.
Mindenki megfért mindenkivel. A nemzetiségi dolog csak farsangi időben, meg a búcsúban jött elő, de nem véres komolysággal, csak éppen hogy látszott, ruhán, beszéden, dalon.
Iskolában nem volt kisebbségi kérdés, vagy az annaházi emeletes iskolába írattak, vagy a telepi gimnáziumba, igenbiza, volt egykor a falunak gimnáziuma, kék gimnazista pilotkát hordtak a növendékek.
Alsótagozatos koromból inkább az óraközi szüneteket szerettem.
Az udvar keményre taposott agyag volt, belekarcoltuk az ugróiskolát, persze nem így hívtuk, hanem icikelésnek, dobáltunk egy kavicsot a számozott kockába, féllábon odaugráltunk, és vissza. Ha valaki nem talált be a vonalak közé, vagy a sarkával érintette a vonalat, neadjisten kilépett a mezőből, kinevettük, és persze kiesett.
Ugrókötelezni is lehetett, a lányok pedig keresztbetett kézzel összefogózkodtak, és a sarkukon seregtek, a copfjuk repült velük.
Mi fiúk, vagy gólyavisziafiát, vagy kidobósat játszottunk, nagyokat nevettünk, aki leesett, vagy elszédült.
Nem szerettem az órákat, mereven, hátratett kézzel kellett ülni a kemény padban. A döntött, agyonkarcolt falapon mélyedést martak a tollnak, meg a tintásüvegnek. Kanyarítottuk a fecskefarkat az írásfüzetbe, hosszú sorokat írtunk o, meg u betűből, dermedten unalmas volt. Az olvasás órákat jobban csíptem, meg a számtant, de legjobban a tornaórákat.
Kimentünk a holt Tisza mellé, 200 m-re volt, nagyokat futottunk a gáton, vagy hóembert építettünk, hógolyóztunk. Rossz időben a tornateremben voltunk, Hegedűs tanító, vagy Nida Pista bácsi néhányunkkal külön gyakorlatokat csináltatott, tornaversenyre készültünk.
Kenderesen volt a járási verseny, második lettem talajon. Elírták a nevem: Ekker Béla. Nahiszen.
