1990. nyara borzasztó meleg volt, alig tudtunk megmaradni az autóban. Antwerpenből jöttünk haza, forró augusztusi kánikulában, az osztrák autópályán, de már Bécs után, a határ felé araszoltam a Daciával. Féltem, hogy felforr a hűtővíz, egyik szemem mindig a hőmérőn. Jani komám ájultan aludt a kocsiban, mentünk vagy öttel óránként, valami baleset volt előttünk.
Hallgattam a rádiót, egy fiatal családfő beszélt éppen, reklámriport persze, arról szólt, hogyan nyaraltak két gyerekkel egy hetet Görögországban. Akkoriban rettentő fogékony voltam a reklámokra, majdnem minden szart megvettem, amit a tévében hirdettek, vagy direktmarketingben árultak, a barna nejlon bomberdzsekitől kezdve a narancs-sárga-végyalun keresztül az emvé súrolókig, én voltam a célcsoport, biztos.
Szóval a rádióban egy baritonhangú apuka mesélte, milyen szép Görögország, főleg az Olympic Beach, milyen klassz a tenger, közel van Thesszaloniki, de Athén sincsen túl messze, érdemes bejárni a környéket.
Hazáig nem is nagyon foglalkoztatott a dolog, szép nyugodtan leparkoltam, felszaladtam az első emeleti pici lakásunkba. Dávid a kiságyban aludt, átkarolta a Nyuszit, másik kezében a Cumi, ezek nélkül nem boldogult, álmában sem.
Csillivel átbeszéltük a belgiumi utat, nem volt nagyon eredményes, kinn voltunk egy hétig Bata Jani komámmal, de nem tudott magának autót választani, mindenesetre jól szétnéztünk a világban. Yvonne nagyon örült nekünk, Walter is, bár ő annak jobban, mikor hazaindultunk. Nagyon vendégszerető, de borzasztóan unta, mikor fél Belgium használtautó telepeit végigjárattuk vele, hogy tolmácsoljon.
Rettentő meleg volt, egész éjszaka beszélgettünk, mikor sokat vezetek, nem tudok utána aludni. Reggel felé jutott eszembe a görög utazási reklám, félszóval megemlítettem Csillinek, volna-e kedve utazni, tengerparton nyaralni. Belgiumba nem szeretett volna jönni, tudta szegény, mi vár rá, órákat, napokat várni egy-egy autótelepen, de Görögországra azonnal rábólintott. Meg is könnyebbültem, volt egy kis lelkiismeret furdalásom, amiért nem találkozott Yvonne családjával, nagyon szerette őket, és még nem is járt náluk.
Másnap az volt az első dolgom, hogy beszaladtam Szolnokra, és rákérdeztem az ibusznál az útra. Perszehogy a riportban szereplő útjuk nem is létezett, ajánlottak helyette háromszor drágább szállodát, de arra nem elég a pénzem.
Lógattam az orrom, bosszantott a dolog, akkor még teljesen naiv fogyasztó voltam, mondom, minden reklámot elhittem, simán el lehetett volna adni kilóra.
Szolnokon az ibusszal szemben van az utca másik oldalán az expressz utazási iroda, régi mozis kollégák dolgoztak ott, két lány a műsorosztályról, gondoltam, elpanaszkodom magam náluk, meg eldicsekszem a fiam fotójával. A lányok mondták, hogy náluk is van ám görög út, de nem Katerinibe, hanem kicsit délebbre, Panteleimonas faluba, Platamonas Beach-re. Micsoda szavak, Zeuszra mondom, tiszta ógörög hangulatom támadt, már láttam magam előtt a dór-ión-korinthoszi oszlopfőket, a kariatídákat, felcsendült belső fülemben a szirtaki, Mikisz Theodorakisz zenéje, Anthony Quinn táncával. Azonnal kifizettem egy apartmannt a Heraklesz-apartmanházban, földszinten, fürdőszobával, terasszal, konyhával, piszok jól nézett ki a fotókon, a tenger 200 méterre, parkolás az udvarban, ott a helyünk.
Csilli nagyon örült, pláne, mikor mondtam, azonnal csomagolunk, mert igaz, hogy tíz nap múlva kezdődik a turnus, de szeretnék előtte kempingezni kicsit. Vettem az expressznél térképeket, Jugoszlávia, Görögország, külön a tengerpartól, az autóklubnál szereztem listát a kempingekről, a dolog szinte meg is volt oldva.
Az OTP-nél kaptam görög drachmát, olyan három forintért adtak egyet, szigorúan felírták az útlevélben őrzött valutalapra, bezony, akkoriban ez volt a rend. Nem annyi valutát vettél, amennyi kellett, hanem amennyit adtak.
Míg Csilli pakolt, átnéztem a Daciát, beszereltem egy direkt kapcsolót a hűtőventillátorhoz, nem akartam a meleg miatt aggódni. Vettem a lengyelpiacon a román árusoktól pár tartalékalkatrészt (egy kisebb raktáram volt már, de hátha kell), két kanna benzint, kicseréltem a légszűrőt, felfújtattam a gumikat, részemről a szervíz kész volt.
Csilli a fél szekrényt bepakolta, hiába mondtam, tengerpartra megyünk, jellemzően 35-40 fok lesz, azért csak elrakott pár pulóvert.
Nekivágtunk az útnak, Szegeden még vettünk friss kenyeret, konzerveket, Dávidnak bébiételt, bár másfél éves volt, nehogy éhezzen odakinn a gyerek. Mindent vettünk, ami két hétre kellhet, egyedül napolajat nem, de ez csak kinn derült ki.
Átléptük a határt, a jugoszláv vámos segített dínárt váltani, adott egy ingyenes térképet a görög határig, Dávidnak egy barackot nyomott a fejére. Nis-ig a bolgár nyaralásokról ismert pályán mentünk, lyukkártyát adtak az autópályabódékban, csak a végén kellett fizetni, mikor Evzoni felé fordultunk. Nekivágtunk Macedóniának, egyre sötétebb lett, és egyre gyűröttebb a föld. Fáradt is voltam, a Dacia feszültségszabályzója kipurcant, nem volt töltés, halványan világítottak a fényszóróim, alig láttam az utat. Kerestünk egy útmenti motelt. Nem volt szabad hely, de a recepciós elkísért egy sima placcra, ahol sátrat tudtam verni. Csilli Dáviddal elvonult a mosdó felé, ahhoz képest, hogy Balkán, tiszta wc, sok szabad zuhanyzó volt, nagyot pancsoltak, míg a sátorral, meg a matraccal ügyködtem. Nem aludtunk jól, beesett két turistabusz, hajnalig kólót táncoltak, és énekeltek a vendégek.
Hajnalban, még hűvösben indultunk, festői hegyek közé értünk, nagyon szép környéken vitt az út. Figyelni kellett, nem voltak rossz utak, de elég nagy a forgalom a határ felé, sok teherautó, busz haladt előttünk, sokat előzgettem. Érdekesen radaroztak a rendőrök, elbújtak bokrok mögé a YugoSkala kocsijaikkal, aminek az orrán volt a kúpos radar, és hirtelen kiugrottak az útra, ha valaki gyorsan ment.