Kisasszony havának közepén jutottunk el a városi templomba. Praepost urunk misézett, nagyon sok nép előtt, nekünk csak a templomkapu alatt maradt hely, onnan álldogáltunk, nyakunkat nyújtóztatva az oltár felé. Mise után apánk a számadó úr elé vitt minket, így szólt az egyezségük, mentünk a járandóságért. Az öcséimmel arattuk a sárnyaki földet, ahová ritkán járt ki a Tisza. Ez a legkövérebb tábla az egyházi birtokok között, koromfekete, édes föld, sosem láttam ekkora kalászokat, tele hatalmas szemű búzával, mint sok kis cipó, úgy ültek sorban.
Számadó úr lovon járt, korábban ért a káptalani birtokra, már a botját faragta a tornácon, mikor eléje értünk. Apám levétette velünk a süvegünket, úgy álltunk, körbe nézegetve, míg szóltak egymással. Konyha felől friss kenyér, sülő hús illatát hozta a szellő, fehér kötős asszonyok sürögtek odabenn. Az istállónál gyönyörű csikókról szedték nyerget lovászfiúk lefelé, biztosan vendégek érkeztek a házhoz. A pejkók nagyot horkantva ittak a vályúból, csak a szemük fehérje és a foguk villogott, kapáltak a mellső lábukkal. Futottak volna megint, fényes fekete szőrük selymesen csillogott. Mit nem adnék egy ilyen paripáért, a világból ki lehet vele vágtatni...
Számadó úr közben lejött a lépcsőn, dünnyögött egy sort, mennyi sok kiadása van a földdel, meg milyen kevés a jókezű ember, sok a haszontalan. Kiszámolt az erszényéből némely pénzeket, és megköszönte a munkát. Elindultunk haza, közben kézről-kézre adtuk a kis kerek, hideg érméket, míg kezünktől át nem melegedtek. Királyunk arca volt azokon, Ferdinánd királyé, nem Zápolya Jánosé. Apánk elmondta, hogy két királyunk is van, de csak az egyik verethet pénzt, a saját képmásával. Hát, nekem egy király is sok, őneki, az uradalomnak, meg az egyháznak jár a sok robot, meg a dézsma, tized, kilenced, csak győzze a jobbágy ledolgozni. Nem is nagyon láttunk mi pénzt, amit megtermeltünk, meg is ettük. Ha néha vidrát, farkast sikerült ejteni, a bőrét inkább elcseréltük a vásárban, vagy a kovácsnál.
Lassan hazaértünk, az út porában nagyot puffan a talpam, ahogy emberesen léptem apám nyomába. A keresztútnál még elnéztünk a város felé, aztán az erdő mellett hazaballagtunk. Ilyenkorra már csak a szomorú, kopasz tarló marad a földön, learattunk mi mindent, kicsépeltük a gabonát, a szalmából zsúppot fontunk a tetőkre, vagy kazalba hordtuk, télire is kell a jószágok alá, meg takarmánynak. Jó termésünk lett, árpa, búza, rozs, zab mind verembe, vagy hombárba került. Lassan ideér majd a vízimalom, és mehetünk lisztet őröltetni, addig csak a kézi malomban darálunk pár véka búzát, meg rozst az új kenyérhez.
Anyánk már nagyon várt, szépen terített asztal mellé ültünk le. Apánk kirakta a pénzt az asztalra, mind néztük, eddig nem hozott haza senki ilyet. Nem szokás ez szegény faluban, ha napszámba mentünk eddig, kifizettek valami terménnyel, minden mást cserélgettünk egymás között. A ruhaneműt asszonyok szőtték, lenből finom gyolcsot ünneplőnek, télire bárány gyapjából darócot. Nemezt tapostunk birka szőréből, a racka kosok bundája jó suba volt, meg takaró. A pénzzel nemigen tudtunk volna itt falun mit kezdeni, csak a városon kellett, ott is inkább az urak, meg a betyárok kedvelték. Apánk hallgatott egy sort, aztán nekikezdett.
"Megnőttetek fiam. Ez a pénz itten négy felnőtt ember négyheti munkájának a bére. Ennyien aratták múlt esztendőben a Sárnyakat, ennyi pénzért. Számadó úr azt mondta, nem az ember, nem a hét számít, idén a búza is több volt, ezért megadta a jussotokat, elvár jövő aratásra is. Ami most az asztalon van, azért a pénzért vehettek a vásárban két ökröt, vagy egy bikát, vagy három üszőborjat. Nem csekély érték ez, gondoljátok meg, mire fordítsuk."
Szegény anyám elfehéredett a szótól, három üsző, ez akkora vagyon volt, amit sosem gondolt volna. Apám csak könyökölt, maga elé nézve nyomta az asztalt. Összepillantottunk öcséimmel, akkor fogtuk fel igazán, mit ért a munkánk. Csináltuk mi reggeltől-estig szó nélkül, kaszáltunk, aztán csépeltük a kalászt, ahány mag van, mindet háromszor szórtuk lapáttal a levegőbe, hogy különváljon a szélben a búza, az ocsú, meg a léha. Zsákba szedtük a tiszta búzát, szekérre raktuk, akkor volt készen a munka, mikor a számadó úr embere azt mondta, hogy elég, vége.
"Na, fiaim, akkor mondom én, hogyan legyen. Veszünk mielőbb három kisborjat, jövő vasárnap a túri vásárban. Egy nap járóföld az út, szekérrel megyünk, jöttök mind. Kiválasztjuk a legszebbeket, hazahozzuk, ezek a borjak lesznek a tieitek, nem lesz másnak jussa rájuk. Jövő nyárra szép tehenek lesznek, ha Isten megsegít, ugyanilyeneket veszünk akkor is melléjük. Mire házasodni készültök, saját vagyonotokkal, magatok urai lesztek."
Belepirultunk ebbe mind, hol az izgalomtól, hogy saját jószágunk lesz, hol a szótól, hogy házasodunk. Eszembe jutott a kislány, akit régóta nézegetek, hasamban mintha mókusok szaladgáltak volna mindjárt, éreztem, ahogy veresedik nyakról fülem hegyéig a bőr. Apám csak somolygott, körmeit nézegette, anyánk pityeregve kiszaladt, kötőjébe temette az arcát. Két öcsémmel sokszor ejtettünk már szót a lányokról, mindig belémkötöttek, csúfoltak a "párommal", amíg meg nem kergettem őket, persze csak szeretetből.
Lassan előkerült anyánk, kisírt szemmel tányérba merte a ciberelevest. Nagy étvággyal ettünk, szegény meg szomorúan üldögélt, ölébe tett kezét tördelvén. Nem szerette, ha szóba került, hogy elhagyjuk a házat. Legkisebb öcsénket hat éve engedte el itthonról, mikor a nagy éhínség volt. Csontsoványra fogytunk, a Tisza elvitte a vetést, még a faluból is elűzött egyszer, amennyi víz volt. Újra kellett építeni a falut, mikor nagynehezen visszament a víz a mederbe. Öcsénk ötéves volt akkor, eleven, jóeszű kisgyerek, ha kijött hozzánk Ferenc atya vígaszt adni, vagy temetni, mindig odakéredzkedett a paphoz. Az atya felfigyelt a kisgyerekre, ahogy első szóra utána modott mindent az öcskös, a latin szavakat is, mondom, jóeszű gyerek volt. Az atya megtanította olvasni a hímzett betűket, amik a bibliája oldalait díszítették, számoltak az ujjaikon, mint a tanult emberek. Egyszer, a legnagyobb éhínség közepén aztán megkérdezte apámat, elvihetné tán Zoltán öcsénket, taníttatnák, papnak nevelnék, nem kéne fakérget ennie. Ha nálunk marad, vagy megéri a tavaszt, vagy nem, már a kutyákat készültünk megenni, annyira nem volt élelem a faluban.
Apánk homlokán lüktettek az erek, egy szemvillanással elparancsolt a közelből, azt hittem, nekimegy Ferenc atyának. De anyánkkal csak néztek egymás szemébe, szó nélkül álltak, anyám egy hang nélkül zokogott, apám szeme is fénylett, mint mikor sok bort iszik. Végül anyám felöltöztette Zoltánkát a legfrissebb gyolcs ruhájába, vászontarisznyát akasztott a nyakába. Nem élelem volt benne, hanem rózsafából faragott olvasó, ami még nagyanyámé volt. Apám vállára vette öcsénket, érezte a kicsi, hogy minden megváltozik, hajolt volna lefelé, hogy kezünket fogja, de indulni kellett. Ferenc atya szamarán ülve elballagott a testvérünkkel, egészen a keresztútig néztünk utána. Sosem jött haza azóta, néha láttuk a templomban, hófehér, arannyal hímzett puha ingben álldogált az oltár mellett, együtt énekeltek a többi kisfiúval. Anyánk azóta őszül, és ha csak úgy magában sírdogál, nem kell kérdezni, tudjuk, hogy mi bántja. Apánk sem szokta emlegetni a dolgot, de keményen szól velünk, ha eszébe jut a kicsi.
Mostan csak néz minket, öröm van a szemében, látszik, hogy igen büszke ránk. Kanalazzuk a levest, érezzük nézését, most már felnőttnek számítunk, mint barátainak, akkora becsületünk van éppen. Apám hátradől, kezét az asztalnak támasztja, úgy szól anyámnak: "Majd el felejtettem, adsza csak a tarisznyámat". Anyánk előhozza a tarisznyát, kősó van abban, meg fenőkő, most szerezte a városban, cserélte friss búzáért, míg mi a templomban áldásért sorakoztunk. Aztán egyszercsak elővett egy gyönyörű kendőt, a szívem a torkomba ugrott, ezt nézegettem én, hogy a páromnak adjam, ha eljön az ideje. Apám mosolyog, anyám megint sírni kezd, ha nem szégyellném nagyon, én is pityeregni kezdenék. Mintha méz ragasztaná a nyelvem, alig tudom megköszönni.
Hosszú volt ez a nap, mint a nyár, kiszédelgek a hűvös estébe, a Tiszáig baktatok. Nemrég itattak, a jószágok patája összevágta a partot. Leülök a kemény homokra, szemben egy dobai atyafi itat éppen, meglengeti a kalapját, amint észrevesz. Visszaintek, aztán hanyattdőlök a parton, ezer tücsök kezd zenélni, ahogy kigyúlnak a csillagok, széttárt karral mintha zuhannék rájuk.
