Nem kutattam utána, miért a Naphoz legközelebb eső bolygóról nevezték el a céget, az biztos, hogy a kereskedelem istenéhez kevés közük volt. Egyrészt azért, mert a szocializmusban mérgezőnek tartottak bármilyen hitéletet állami szinten, a dialektikus materializmus, mint a vállalatvezetők hivatalos világnézete és kötelező vizsgaanyaga kizárta a mitológiát a tervgazdálkodásból. Másrészt nemhogy a mitológiához, a kereskedelemhez sem volt sok köze a Merkurnak, mert amit ez a cég művelt, az mindenhez hasonlított, csak kereskedésre nem.

Személyautó értékesítéssel foglalkoztak ugyanis, állami feladatot láttak el. Autógyártásunk nem volt, személyautóra viszont hatalmas az igény, nemcsak állami és szövetkezeti cégek, hanem a lakosság részéről is.

Különböző külkereskedelmi vállalatok a KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, a népi demokratikus berendezkedésű államok gazdasági szövetsége volt ez, válaszul a kapitalisták Közös Piacára) felügyelete és irányelvei ködében beszereztek autókat, nagy mennyiségben, másik cégek megszervezték a kocsik beszállítását, harmadik cégek kijuttatták a gyártó országba azt a terméket, amivel az autókért fizetett a magyar állam (konzervek, autóbusz, alma, gabona, liba, csirke, disznó, bezony, a fél KGST tőlünk kajált), a negyedik vállalat pedig ellenőrízte az egész folyamatot, amibe az állami hatóságok is néha belepislantottak.

Mikor bekerült az országba a párszáz vagon újautó, a Merkur dolga volt azokat elosztani a vevők között. Ez sem volt minden előzmény nélkül, az országos és helyi médiákban (vagyis a párt központi és megyei lapjaiban) időnként közzétették az új autók árait, és sorszámait. Teljesen nélkülözött minden rendszert ez a megjelenés, hol a hétfői, hol a szombati újságban volt benne a hivatalos Merkur sorszám, ami amúgy elég lassan haladt ám. Ha valaki 1972. január elsején elszánta magát és nekiindult befizetni egy Lada 1200 (VAZ 2101, vagy 2102 kombi, köznyelven Zsiguli) autóra, keresnie kellett a lakhelye közelében egy OTP fiókot, ahol mintegy két-három óra alatt befizette az autó vételárának a felét. Többet is lehetett fizetni, de mivel a befizetett pénz nem kamatozott, kevesen éltek a lehetőséggel. Az OTP végül is teljesen ártatlan volt a dologban, csak a pénzt kezelték, sőt az autóvásárlásnak ez volt az utolsó kulturált mozzanata. A vevő megjelölte a tipust, a színt (volt vagy három, maximum), kicsengette a négy-öt év alatt zsíroskenyéren megspórolt összegeket, és hazament.

Innentől lehetett várni, mikor igazolja vissza a Merkur a sorszámot. Pár hét alatt meg is jött a levél, amiben értesítették a kedves vevőt, hogy tudomásul vették a létezését és merész szándékát, de semmiképpen nem garantálják a színt, sem az átvételkor esedékes árat, ettől bizony eltérhetnek. De kit érdekelt ez, hiszen a levélben ott volt a SORSZÁM, azám, egy biztos pont az univerzumban, egy hiteles adat, amiért évekig gürcöltél, és még ugyanannyit fogsz, mire autód lesz. Viszont kezedben a kulcs, ami egykor majd egy valódi slusszkulcsra is feljogosít.

Megkezdődött hát a türelmes várakozás, előfizetett a család egy napilapra, ezt általában csak párttagok, és hazafias népfront tagok tették önként, más polgár akkor vett újságot, ha hirdetéseket nézett benne, vagy valami érdekes eseményre volt kíváncsi, mondjuk a holdraszállásra, vagy a lottószámokra. Nem volt drága luxus egyébként a napilap, és egy időben a wc papírt is helyettesítette, pedig erősen fogott a nyomdafesték. Az újságban szinte mindig hátul volt a lista, a kegyeleti hírek, a megyei bajnokság tabellája, és az eboltási hirdetmények között. (Mai napig az utolsó oldalon kezdem olvasni a napisajtót.)

Az autóra váró családtagok egymással versengve figyelték a sorszámokat, amelyek viszont idegesítően lassan változtak. Az OTP ablakában is kinn volt a Merkur lista, néha annyira kifakult, két évszak is eltelt a cserék között. Mikor a gyerkőcöt iskolába adták, és megtanult olvasni, magától felsorolta a várólistát, mekkora öröm volt ez a családnak, pláne, mikor egy időben Opelt, Fiatot, Volkswagen bogarat is lehetett igényelni. Ha volt a haveri körben már olyan cimbora, aki vezetett Ladát, vagy jósorsa vállati sofőrnek vetette, királynak számított a társaságban, a focistákat sem irigyelték jobban. A Lada volt az élet értelme, a kockaház, vagy az önálló főbérleti lakás után.

Persze, volt még másféle autó is, a remek Skoda 1000 MB, vagy a Polski család, esetleg a Web-Fabrik gyártmányok (Trabant, Wartburg), a Dacia Renault motorral és tágulási tartállyal. Ezenkívül csak az orosz gépeket hozták orrvérzésig, Moszkvicsot, Zaporozsecet, Volgát (ehhez szinte csak vállalatok jutottak), nem csoda, ha a Lada volt az álomautó. Nem volt olcsó, viszont nagyon megbízható gépnek számított, könnyű volt szerelni, igaz, hogy kicsit sokat fogyasztott, de ment is, mint a meszes, és hát a 3 Ft-os normálbenzint ki lehetett fizetni.

Szóval, a Merkurnál néha megállt az idő. Legkevesebbet a Zaporozsecre kellett várni, egy NSU utánérzés volt ez a gép, állítólag egy tank indítómotorjának készült blokkal, lehetetlen karosszériával, beázó ablakokkal, olyan embertelen hanggal, mint egy helikopter. Nem volt igazán népszerű tipus, alig vitték, még a sebváltó kulisszája is össze-vissza akadt, aki Moszkvicson tanult vezetni, biztos elkeveredett a fokozatok között. A többi autótipust jobban keresték a vevők, és hát minél népszerbb volt egy kocsi, annál hosszabb lett a sorszám.

Azok mentesültek valamennyire a végtelen várakozás alól, akik a tűzhöz közel dolgoztak. Nem a Merkurhoz, csudákat, a párt és állami apparátusban dolgozó köztisztviselők ötévente egyszer előnyt élveztek, a befizetéstől számított egy éven belül megkapták az autót. A Merkur dolgozók külkereskedő haverok vámkönyvére vettek autót, vagy más okosságokat csináltak meg.

Merkur lelemény volt például a vállalatoktól leadott használt kocsik értékesítése. Kéremszépen, ha egy cég új autót vett, leadta a régit a Röppentyű utcában. Ezekre igen nagy volt az érdeklődés, hiszen szabadpiacon egy nyolc-tíz éves Lada még újnak számított, el is kérték érte az új gép árát, vagy többet. A használt gépek viszont pénzügyi szempontból (és hát valljuk be, műszakilag is) leamortizálódtak, de a 60-80 ezer kilométeres futás még nem volt vészes. Általában az új árának 20-25 %-a volt a használt kocsik kikáltási ára, még nagygenerállal is megérte megvenni, akár új motort tenni a kaszniba.

A nagy kereslet miatt az autók felét sorsolták, a másik felére viszont licitálni kellett. A licitálás egyszerűen ment, ahogy ment föl az ár, egyre kevesebb vevőjelölt maradt, aki a legnagyobb árat tartotta, az vihette el az autót. A sorsolás ipicit bonyolultabb volt, egy zsákból húztak golyókat, és aki a személyi igazolványát a motorháztetőre tette, bízhatott a szerencséjében, ha fehér golyót húztak ki neki, nyert, vihette az autót a kiírt áron.

Namostan, van aki szeret és tud is nyerni. Kérem, nincsenek véletlenek, csak a politikában. Ügyes Merkur alkalmazottak szerették a pénzt, kitalálták, hogyan lehetne kicsit irányítani a szerencsét olyanokhoz, akik hajlandók ezért áldozatot is hozni. Berakták fagyasztóba a fehér golyót egy éjszakára, és mikor a szerencsefia került sorra, a zsákba nyúló Gizike érezte, melyik a hideg golyó, nyert Fortuna, mindenki boldog volt. Kivéve ugye naponta negyven-ötven atyafit, akik ezt a trükköt nem ismerték.

Mikor a gyerekek felcseperedtek, eljött a napja, meglódult a sorszám, érkezett a levél a Merkurtól, mennyi pénzt kell még befizetni, és milyen színű lesz az új autó. Ekkor még fennállt a lehetőség, hogy kitartsunk a választott színünk mellett, és megvárjunk egy olyan szállítmányt, amiben lesz mondjuk narancs-szín Lada. Akinek ilyen végtelen türelme volt, azokat hívta a népnyelv (és a Merkur) színreváróknak. Nem ismertem ilyen embert.

Az autóátvétel is izgalmas dolog volt, írtam erről régebben.

Nos, ennek éppen húsz évvel ezelőtt lett vége, szinte elsőként liberalizálódott (a merev KGST rendszerhez képest) az autópiac, mikor kettes Golfot, Opel Kadettet pillanatok alatt lehetett venni, sőt, kezdtek a japánok is betörni a csodagépeikkel.

Nekem egy szocialista vállalati ikon maradt a Merkur. Gyermekeimnek a Naphoz legközelebb eső bolygó, vagy a római mitológiából a kereskedelem istene, esetleg az istenek hírnöke.

Fotó: retronom.hu, veterán oldalak