Lajos bátyám amolyan közös képviselője az utcának, ahová pár éve költöztünk. Az elsők között kezdtek építkezni a hetvenes évek elején, a volt bikalegelőt felparcellázta a tanács Trautmann-féle lakótelepre, meg sakktáblás utcákra. Lajos bácsi korosztálya akkor volt fiatal harmincas, szövetkezeti dolgozók, gyári melósok, tanáremberek építették fel az utcánkat. Ahogy a lakótelep is sablonra épült, a sok kockaház is mind egyforma, 9x9x4 méteres tömeg, sátortető, aztán szünet, majd melléképület, műhely, tároló, vagy garázs, hozzáragasztva az ólak, a gerincek szintje egyre lejjebb ugrik, végül a budi zárja a sort.

Valójában nem egy élet munkája volt ilyen birtokot összehozni. Lajos bácsiék dolgoztak három műszakban a gyárban, meló után nem is öltöztek át, ahogy dudált a gyár, mindenki pattant biciklire, és szaladtak építeni a házat. Hol a sajátjukat, hol barátokét, rokonokét.

A mi környékünk így épült fel, ahogy a fél ország, persze. A munkahelyek állami, vagy szövetkezeti tulajdonban voltak, segítették a dolgozókat fuvarral, eszközökkel, némi pénzzel, cserében a melósok 30-40 évet ugyanott húztak le szó nélkül.

Szeretem ezt a környéket, széles utcák, előkertek, gyümölcsfák az utcán, tavasszal szép, mikor egymás után lobbannak be a fák virágai, jószagú lesz a levegő. A lakók lassan kezdenek lecserélődni, ahogy sorban fogynak a hetvenes-nyolcvanasok, úgy költöznek ide a mai harmincas-negyvenesek.

Lajos bácsi nem a közvetlen szomszédom, két házra lakik, egyenes tekintetű, gerincű ember. Valahogy mindig neki jutott az utca gondja, ha közművet vezettek, sorra ő járta végig a házakat aláírásért, szólt a többieknek, ha össze kellett valamire dobni a pénzt. Pedig nem egy szószátyár ember, két szóval elintéz mindent, nem túl agilis alkat. Egyszerűen hiteles, megfontolt.

Mikor odaköltöztünk az utcába, lebontottam az ólakat, bővítettem a házat. Az idős szomszédaim ezt nem díjazták, sorra kérdezték, miért nem jó, ahogy volt. Rosszallást persze nem mutattak, csak én éreztem úgy, mintha a lelkükbe léptem volna azzal, hogy pillanatok alatt bontom el, amit ők évtizedekig építettek.

Kerítést is újat építettem, ebből lett a baj. Bonnie kutyám kicsit szeles németjuhász szuka, szeret mindenkit, ha jön hozzánk valaki, felugrál rá, azt hiszi, játszani jönnek vele, mi másért. Egyedül a macskákat nem szereti, ha bejönnek a portára, végük, és ezt szó szerint kell sajnos érteni.

Akkor éppen a kerítést falaztam, a család kinn molyolt valamit az udvaron, annyira el voltam foglalva, hogy nem vettem észre a bajt. Gyorsan történhetett a dolog, Bonnie szájában ott figyegett egy nagy tarka macska, Csillu seprűvel próbálta a kutyát terelni, Lajos bácsi meg csúnyán kiabált, miért nem vesszük el a kutyától a cicát.

Bonnie csak akkor eresztette el a macskát, mikor lelocsoltam vízzel, de addigra olyan lett szegény pára, mint a rongy. Lajos bácsi szó nélkül fogta a tetemet, elballagott haza. Ha a tekintetét le tudnám rajzolni, megélnék belőle.

Ezután nem fogadta a köszönésünket Lajos bátyám, pedig régen messziről intett, vagy kiáltott. Levegőnek nézett, ez nagyon rosszul esett. A macska jött be az udvarunkra, nem a kuty rontott ki, hogy legyilkolja. De megértettem, hogy egy öreg embernek nagy csapás, ha elveszti valamijét, még ha egy macskát, akkor is.

A harmadik, vagy negyedik nap telt el a tragédia óta, lassan készen lettem a kerítéssel. Éppen a kapuval szöszöltem, mikor valaki köszörülte a torkát mögöttem. Lajos bácsi volt, azt mondta, ne haragudjak, ha rosszat szólt pár napja, nem szokott ő szomszédokkal veszekedni, de a macska évek óta lakott náluk, családtagnak számít. Mondom, bátyám, semmi baj nincsen, én sajnálom, hogy az a nyavalyás kutya nem volt megkötve.

Toporog az öreg, látom, hogy valami bántja még. Nagy nehezen sorolta, hogy már napok óta kereste a cicát, mikor meglátta az utcán, de mire átjött hozzánk, Bonnie elkapta. Meggyászolták a macskát, a felesége belebetegedett, új vérnyomás gyógyszert kellett íratnia, sokat sírdogált. Hát, így csavargatta a kést lelkemben az öreg. Egyszer aztán kibökte, hogy tegnap este, mikor hazaért a gyógyszertárból, a macska ott üldögélt a ládájában, csapzott, vékony volt, teljesen kiéhezve, tele bogánccsal.

Azóta megint messziről integetünk, vagy nagyot köszönünk, ha látjuk egymást.