"......Hát nekem volt a Nagyapám Tiszakóródon. Dán Károly. Mindenki szerette a faluban, tagja volt még 86 évesen is a Kóródi néptáncegyüttesnek, tudott egy olyan Felsőtiszai botolós táncot, hogy a néprajzosok belegebedtek, mire átirták a szakirodalmat mert azt hitték Oláh tánc a botolós, az meg nem lehetett, mert FelsőVerecke ahonnan az öreg szülei származtak (ő maga már Kölcsében látta meg a napvilágot 1910.-ben) nincs is Oláh. Még Fodor Gábor is, amikor jött iskolát avatni aug 20.-án megkérte azt az Öreget, aki a "botos táncot járta", hogy vágja meg az új kenyeret. "Én meg kanyaritottam neki egy olyan emberes szeletet fijam, hogy a városi kezibe alig fért", nade nem erre vagyok a legbüszkébb.
Az öreg fáradhatatlanul tanitott , nevelt engem és a többi unokáját a nyári szünidőben az életre és a horgászatra. Az öreg halászott is, 3x3m "Tesziveszi" hálóval, és ha véletlen halat fogott, irt levelet Anyámnak Pátyra. A Postás Erzsike tudta Anyám munkahelyi telefonszámát (a Páva Ruhagyárét) és egyszer felhivta, hogy figyelmeztesse "az Öreg Károly bácsi" nagyon türelmetlen, amikor levelet ir, mán várja is a választ, ha lehet mindjárt válaszoljanak neki, mert bejár a Postára. Igy aztán anyám mindig válaszolt is neki hamar.
Az öreg gazdálkodott, almás, 4 tehen , kaszáló volt, a kezein látszott a paraszti létforma, 60-as teknőc damillal, és 2/0-ás Mustad horoggal tudott csak dolgozni. (Szerette a minőségi árut a Fehérgyarmati horgászboltos mindig képbe tette, ha felment szilkét, vagy mást venni a városba.)
Tizenévesen valahogy kezdtünk ráérezni Csabival az unokatestvéremmel a pecára. Fogtuk az aranykárászt, sügeret, törpeharcsát (Jó 20dekásakat ám) a Kistiszán, aztán később már lementünk a Nagyra is. És fogtunk is, de a halakat nem ismertünk, kivéve Nagyapámat. A miez kérdésre ilyen válaszokat adott: lóga, paluszt, telén, kancér. Akkoriban már olvastam szakirodalmat, de ilyen halneveket nem találtam. Biztos latinul mondta, magyarázta Csabi, de neki sem lett igaza. Az öreg sosem fogott. Aztán egy későnyári este a szekérhajtó ostorára bandázsolt innen-onnan mentett gyűrük, és kötöződróttal feltett valami orosz csodaorsós botjával fogott egy halat.
Na ez a menyhal fijam.- mondta nekem.
Aztán egyre sobban sietett, fogyott a türelem. A 2. infarktusa után már olyan profi volt, hogy biciklivel ment a körzeti orvoshoz félmeztelen az értágitó tapaszokkal magán kontrollra. Aztán csodálkozott, hogy az megszakítva a rendelést az ablakon ugrott ki, hogy lerángassa a kerékpárról.
Túl gyors lett neki ez a világ, és úgy próbálta kompenzálni, hogy sietett.
Nagymamám halála után egyedül gondoskodott magáról a legendásan finom túrós, almás, diós, mákos buktáit, csörögéit, ette a fél falu, mert az öreg rendszeresen elnézte a keleszteni való adagot. Ha egy fiatal asszony szült a faluba, vitt komatálat, a süteményeiből.
Aztán később nem volt türelme már háromfélére, megcsinálta csörögetésztából a túróst-mákost-almást egy töltettel. Az már annyira nem volt jó.
Mivel a szilvalekvárt jó szilkékben mindig elosztogatta nekünk, állandó szilkehiányban szenvedett, pedig egyedül az agyagszilke garantálja, hogy ne penészedjen semmilyen körülmények között a jó Penyigei szilvából főzött lekvár. Nem értette meg, amikor a fiai mondták, hogy nem kapni agyagszilkét Gyarmaton.
Mivel buszra ülni már nem mert, nameg a tarpai vásárra csak félnapos kerülőjárattal lehetett volna eljutni, hivatott egy taxit, és átment, majd vett 4 szilkét (abból az egyik repedt volt, de rásózták az öregre, vagy leejtette).
Utána nemsokkal az akkori még menyasszony, ma feleségemmel látogattuk meg az Öreget. Akkor mesélte, hogy neki kell mindent elintézni, adott is gyorsan egy szilke lekvárt, meg Beával nekiálltak diót törni, hogy vigyünk el... (a milotai dió. A legfinomabb fajta a világon) Én meg lementem horgászni a Kóródi kőre. Fogtam jópár paducot (paluszt), majd felvittem. Az öreg, mikor látta fogtam, felállt és azt mondta, te megtanultad a leckét fiam...
Megpucoltam, megsütöttük paprikás lisztben. Nagyon jó lett, ettünk hozzá túrós batyut, meg lekváros fánkot, hálistennek külön csinálta akkor Nagyapám. Tanulmányozta a szerelést, majd horgot kért, adtam zsinórt is. Útra készülődve láttam, próbál horgot kötni, de nem sikerül. Kötöttem neki vagy 10 előkét, beakaszgatta a verandán a szunyoghálóba ,amit már teleszegeltünk előketartónak, a pecáit is rendberaktam, majd elmentünk.
2 nap múlva jött a telefon, hogy infarktusban halt meg. A temetés után megnéztem a szunyoghálót. hiányzott horog, meg a szereléseken is látszott, az öreg még egyszer lement...."