Pünkösd havának végén cseresznyét eszünk, magában, csak úgy a fáról, ahogy leljük. Szedünk az ingünkbe eleget, hogy a faluba is jusson, tisztítja a vért az édes szem. Nemsokára aratunk, kovácsüllőn kalapáljuk, kövön fenjük a kaszát, köpűjét is meg köll igazítni, hogy jól kézre álljon. Kisebbik öcsém most arat először, fohászkodik az Úrhoz eleget. Tanítom a fűben, hogy tartsa a szerszámot, eddig csak a markot szedte, kötözte a kepéket, most majd megmutathatja, minek nőtt nagyra.

Vigyázni kell már ilyenkor a határt, a zsenge búzát szeretik a vadak is. Körülárkoljuk a földet, de a vadmalacok csordástul jönnek, túrnak a zöld búzában. Az őzek, szarvasok is szeretik nagyon, kereplővel, karikásostorral durrogtatunk, hogy elriasszuk őket. Hangoskodni azért nem nagyon merünk, nehogy valami jófülű zsiványt erre egye a fene.

Ha már meghagyta a Tisza, vigyázzuk a magot, ez az élet. A földbérletet búzában köll fizetni, minden holdért négy vékával. Ha kiönt a víz, és romlik a vetés, tyúkot, malacot kell vinni a földesúrnak. Vinni köll, nem jön érte a nyomorult, nem szeretne portyázó törökkel,  kóborló fegyveres betyárral találkozni. Ha négyévente eljön a faluba, akkor is csak mulatni, asszonynépet szemlélni akar, fene a bűribe. Régen még a menyegzőkre is kijöttek az urak, a földesúr joga volt elvenni a menyecske lányságát, közben szegény vőlegény csak a fogát  csikorgatta, itatták erősen pálinkával, nehogy lecsapassa a saját fejit, esküvője napján.

Még a praepost úr is sűrűbben jár erre, nehéz fogattal, két írnokkal, tucatnyi vitézzel minden évben pünkösdkor megnézik a halandókat, összeírják, hányan születtek, ki mindenki halt el tavaly óta. Beszedik a dézsmát, nem válogatnak, tyúk, disznó, termény, csikó, bárány, minden jó nekik. A vitézek az asszonyokat keresik, ha nem bújtak volna el jó messze az erdőbe. Kezelnek a fiatal férfiakkal, nézik, kinek erős a marka, széles a válla, biztatják, fogja csak meg a kardot. Aztán, aki nem bír a vérével, megfogja a fegyvert, és onnantól el is szegődött vitéznek, mert paraszt nem nyúlhat fegyverhez, így hát egy módon kerülheti el a büntetést, ha beáll királyurunk seregébe. Minden évben becsapnak pár legényt, vagy a legények hagynak fel így a paraszti munkával. Nekünk öcséimmel, apám tiltotta a barátkozást, nem szabad a katonákkal szólni. Inkább visz nekik apám kostömlőben bort, csak ne kössenek belénk.

Megígéri a praepost úr, hogy mostmár biztosan leszen templomunk, nem köll városba járni misére. Ígéri már, mióta eszemet tudom, de nem nagyon akar épülni a templom, pedig kaszáljuk a helyét erősen, hátha jönnek a kőfaragó mesterek. Így hát jelesebb ünnepen, jóidőben csak felkerekedünk, kocsin, gyalog indulunk a városba, templomba. Sokan vannak a misén, mindenki a legszebbik ruhájában, a jányok illatosan, vihognak kicsit,  mikor testvéreimmel megállunk oldalt, a szenteltvíz tartónál. Szépek a városi jányok, piros az arcuk, biztosan sok jó dolgot esznek, nem éri őket a nap, nemigen dolgoznak a határban.

Praepost úr megint az újhitűekről prédikált, akiket eltaszított magától az Úr. Nem nagyon értettem, mert sokat beszél idegen nyelven, ahogy Ferenc atya is, mikor néha eljön a faluba áldást osztani, meg búcsúcédulát árulni. Mise után sort állunk áldásért, városi polgárok gyónnak, aztán kifelé menet pénzt dobnak egy kőbe vésett perselybe. Már láttam pénzt, de még nem volt a kezemben. Gyónni is ritkán szoktam, nincs nekem vétkem, ahogy pénzem sincsen. Akinek sok a pénze, sokat is kell gyónnia, hogy ne kerüljön a pokolra a lelke.

A templom előtt mindig árulnak valamit, sokáig nézek egy kendőt, de nem fogad el a kalmár munkát érte. Pedig ajánlottam neki, hogy öcséimmel segítünk a ház körül, a kendőért cserébe, de pénzre sóvárog. Apám átfogja a vállam, kinek kéne a kendő, gyerek, kérdi. Nem merek ránézni, öcséim is másfelé pillantanak, apám mosolyog a bajsza alatt. Aratás után is lesz mise, fiam, itt lesz még ez a kendő, ne félj. Idén már pénzért arattok, nem a családért, elszegődtünk a számadó úrhoz. Levágjuk a búzánkat, aztán ugyanannyit másnak, nem fog ki rajtatok.

Nem ám, most azonnal le tudnék kaszálni száz holdat, ragyogok, ahogy anyám is otthon, látja, hogy valami volt a városon. Megnőttetek, fiam, mondja, meri a levest. Fínom zöldborsó, galambfiókkal főzve, az urak sem esznek ilyet, csak ünnepnapon.

Előző fejezet