Pecalistás barátom, JO_E emlékezett nagyapjáról

Apai nagyapám háza Fegyvernek főútján, majdnem a falu végén áll, hosszú, egyenes sváb ház, széles, faragott oszlopos ganggal, zöldre festett ereszdeszkával, faragott homlokdeszkákkal, csipkés csurgóléccel.
A gang végén míves, finom lécekből épített kalitka volt a padlásfeljáró ajtaja fölött, soha nem nyúlhattam hozzá. Nagyapám készítette, mikor hazajött a fogságból. Cudarul bántak vele, a magas, kemény ember csontsoványan került vissza az Uralból. Nem is gyógyult fel, pár hónappal később csendesen elbóbiskolt a diófák alatt, mint mikor a tavaszi nap súlyával elolvad a hó.

Szindbádék weblogjánál csak a Bűvös Szakácsot nézegetem sűrűbben.
Molnár B. Tamás és Bittera Dóra korábban a Magyar Nemzet gasztronómiai mellékletében publikált, rettentő élvezetes olvasmányokkal, mindenki számára érthető stílusban. Tetszett na. Az alapvető fűszerektől a laboratóriumi szintű gasztro-technológiákig mindenről írnak, néha úgy kell az államat feltenni. Elég sokszor provokálnak vitát, főleg az olvasók "ugranak" kommentárjaikban egymásnak, de párszor a lebetonozott "gasztro-cárok" (by MBTBD) is moccannak, védik rendületlenül kiváltságaikat, szegények. Nem is igazán ez a lényeg, hanem az, hogy van másik vélemény, mint a hatóságot játszó, régi rendszerből visszamaradt múmiáké, akik a negyvenéves tömegszervezeti rutinjukkal ráznak le minden újító szándékot, és kritikát, de már nem sokáig. Még ez is hagyján, igazából azért írok a Szakácsról, mert a cikkekre írt hozzászólásokból kiderült, hogy elvileg van egy egészségtudatos, minőségi konyhát igénylő jobbmódú réteg, amelynek az a legnagyobb gondja, hogy nem talál megfelelő minőségű élelmiszert. Persze,  úgy vettem észre, nem is igazán kutatnak utána, mert hozzászoktak a hipermarketek széleskörű, de nem túl jó minőségű választékához. Azt várnák el, hogy párszáz méterenként legyenek szaküzletek, ahol kőmalmi lisztből sütik a pékárút, mangalicából töltik a látványkolbászt, a minden évszakban kapható friss zöldségekről nem is beszélve. A kalandvágyóbbak néha kimerészkednek egy-egy piacra, de leginkább a netről szeretnék szélessávon letölteni a húst, meg a kenyeret.

Ülünk faterral, vagy tíz éve, pihenünk a gangon.
Nyárfát ültettünk a határban, 44 db ezüstnyárt, elment vele az idő. Fröccsözök, fater nem iszik, szidja Horn Gyulát, meg a nyugdíjrendszert.
Csendes a falu, valamikor majdnem ezer ember lakott itt, most jó, ha százötven. Abból is sokan csak hétvégén jönnek, aztán apám szerint "egyből zajolnak valamivel, basszák meg". Nem szereti az öreg a motoros-kaszát, se a fűnyírót.
"-Ez falu, tanuljon meg kaszálni, ha hobbiparaszt is", ez a véleménye.
Igaza van, nem gazdálkodni járnak ki az emberek, hanem azért, mert csend van, nincs forgalom, közel a Tisza, az ártéri erdő, jó a levegő.
Aztán mégsincs csend, mert mindegyik egyszerre röffent be valamilyen motoros technikát, permetezni is azzal szoktak, tücsök helyett gépzaj, jóvan.

először 1971. augusztusában érkezett Fegyvernekre, a fél falu szaladt össze negyedóra alatt a kisvasút állomásánál, szurtos gyerekek a lábak közül a porból néztük, mi lehet ez a vásár, pedig csak egy csinos főiskolás lány jött a barátnőjével, Anne-Marie-val, felkutatni a rokonait.

tavaly június 12.-én, mikor kicsit el voltunk kenődve.

....Ez a színház mindig tud meglepetést okozni, amikor Spiro volt a direktor, ment a felújítás, akkoriban kezdtem a vállalkozást. Jugoszláv cég volt a fővállalkozó, de minden szakipart magyarok csináltak, mi az épületgépészetet. 1991-ben jártunk, éjszaka dolgoztunk, akár hiszed, akár nem, vannak szellemek a színházban. Utolsónak maradtam hajnalban, áramtalanítottam, botorkáltam kifele, a színpadról Ajtay Andor hangján beszélt valaki, visszamentem, elhallgatott, elindultam újrakezdte, valami athéni timonról szavalt, jambusokban. Elmondanám, nem voltam ám annyira fáradt, hogy képzelődjek, máig nem értem az egészet. Sok jó darabot játszanak, általában jó szereposztással, csak mindig panaszkodnak, hogy kicsi a pénz.
Nem tudom voltál-e már guminővel? Én még nem, bár márciusban olyan érzésem volt, mikor Csilli hívott, hogy nézzük meg az Amadeust. Gyanútlan voltam, szívesen mentem, igaz, előtte már láttam egyszer az előadást, akkor a fiúkkal mentünk, a zasszony nem ért rá. Bevonultunk, helyet foglaltunk, nézegettük ki van itt, ki nincs, gong, felmegy a függöny. A színpadon zongorakísérettel a Liszt Ferenc kamarakúrus előadott egy keservest, előjött Szikora, tudod aki a Nemzetiben szétbarmolta a Tragédiát, és félórát beszélt Mozartról, meg az évfordulójáról. Gondoltam, jóvan, jubileumi előadás, de kezdődhetne a darab, Darvas Iván játszotta Salierit, Alföldi Róbert Mozartot, Létai Dóri Mozartnét, Konstanzét. Szikora csak mondja-mondja, végül hálistennek lelép. Elsetétülünk, és vaze, VETÍTENI kezdték a jubileum alkalmából az egyik előadásról készült filmet. Hát, barátom, kábé ilyen lehet guminővel, zokniban, paplan alatt izélni.

Falun mindenki falusi, de leginkább paraszt.
Gyerekkoromban háromféle nációt ismertünk: minket annaházi svábokat, sváb volt minden rokonom. A magyarokat, akik a kisköztől Szapárfalu felé laktak. Aztán a cigányokat, akik a szegényházban, meg a Bálint dűlő felé éltek, meg benn a faluban, szanaszét lakott néhány család.