Régen egyszer Lezsák Sándor az októberi ünnepségen azt találta mondani, hogy amiképpen '56.-ban az orosz tankok, napjainkban a hipermarketek gyűrűje zárja be a fővárost. Emlékszem, mit összefikázta ezért a sajtó, hogy milyen korlátolt egy beszéd, és hogy micsoda hasonlat, pedig nagyon beletalált, de ez csak mára derült ki.

Akkoriban csak a nagyvárosokban nyomultak a bevásárló központok, főleg autópályák mentén, de mára minden megyeszékhelyen van legalább egy angol, meg egy francia hipermarket, sőt a csíkos angol cég kisebb városokban is mozdult, olyan a térkép tőlük, mint egy himlős gyerek, tele pöttyel. Ha még ehhez hozzátesszük a sok penny, plus, spar, billa, profi, smatch permutációkat, kiderül, hogy minden 8000 fő feletti településen van ezekből legalább kettő.

Káptalan, csak így neveztük, már alsó tagozatban. A járási úttörőtáborba először keresztapámék vittek el, lehettem vagy másodikos. Sok ismerős fegyverneki gyerekkel mentünk, a táborban aztán kenderesi, miklósi gyerekek is voltak elegen. Káptalanfüred kicsi település, Almádi része, szinte összeértek már akkor is. Nagyon jó strandja volt, palacsinta- és halsütővel, rengeteg sok gyerekkel. Az egész település csak üdülőkből állt, XVIII. kerület tanács vb., Oroszlány, valamilyen áramszolgáltatóra is emlékszem, Tatabánya, az Operaház, nagyon sok cég, különféle szakszervezet tartott fent üdülőket, magán-nyaraló alig-alig volt. Alacsony növésű göcsörtös tölgyfákkal volt tele a domboldal, ahová a táborokat építették, csak laza drótkerítések választották el egymástól az ingatlanokat. Hajnalban negyedóráig szólt az ébresztő a fákon lévő hangszórókból, az egész falu zengett, ahogy sorban ébredtek az ügyeletesek és izzították a magnót.

A Kotori öböl délkeleti szegletében állt a hajónk, a belső kikötőben. Nagyobb hajóra számítottam, amolyan igazi tengerjáró yachtra, mint amilyenek a Sveti-Stefan melletti kikötőben álltak. A miénk inkább bárka volt, de annak tökéletes, sok utas fér rá, és egy kiránduló hajónál ez a lényeg. Egy idősebb, szikár, barnára gyűrt arcú férfi int, beszállunk, lassan jönnek a többi utasok is, mind magyar. Befut az idegenvezetőnk, csinos, egyetemista-forma kislány, köszönti az utasokat, megérkezett a kapitány, fiatal borostás legény, beáll a fülkébe, a hajó nekilódul.
Az öböl vize tükörsima, átlátszó, tíz méterre is lelátni, a bárkánk motorja csendesen dohog. Idegenvezetőnk tengerészeti térképet ad körbe, mutatja az utasoknak, hogy melyik jelzés mit jelent, a többség úgy forgatja a kezében, mint Sándor György a Burda szabásmintát.

Bekövetkezett hát, amitől minden valamirevaló férfi fél negyven fölött, és amit kamaszkorom óta nem tudtam elképzelni. Biztosan az öregség első jele ez, eleinte azt hittem, hogy a stressztől van, meg a gyors élettől, bíztam benne, hogy majd elmúlik, és visszatér a régi énem, de sajnos a dolog nem változik, sőt egyre rosszabb. Soha nem hittem volna, hogy ez velem előfordul, a saját magamról alkotott képbe sehogy nem fér bele a dolog.

Utálom a quadot.

Túrkevén a Ványaiba jártam, kollégista voltam. Hétvégén, ha nem akartam hazamenni, mindig találtam melót, bontottam a vasúti sínt, talpfákat szedtünk fel, ha más nem volt, beálltam kőműves mellé, tízforintos órabérért, jó pénz volt, kellett is.
Télen az AFIT-ba jártam át, szombatonként suli után, segítettem a birkafőzésnél. A szakszervezet vett pár birkát, a dolgozók felíratták, hány kiló pörköltet kérnek, délután négyre, mikor dudáltak, kész volt minden. Kimérték, ételhordóban, fazékban vitték haza, vasárnap nem kellett az ebéddel foglalkozni.
Nem volt nehéz meló, vigyázni a tűzre, néha kiemeltük az üstöt, ketten kellett, mert súlya volt ám, megriszáltuk Árvai Pista bátyámmal, kavarni nem volt szabad, mert tört volna a hús. Van itt egy recept, ahogy tavaly írtam Szindbádéknak, a kevi fesztivál után:

Ügyesen szembesítette egy belga fotós a nagy magyar önérzetet a flamand-vallon általános véleménnyel, megjelent ugyanis egy plakát, amit magyar klasszikus szerzők műveinek koncertjére adtak ki, és a plakáton egy köztéri parkban üldögélő, hát nem feltétlenül tavaly nyáron lebarnult család látható, Hungary felirattal.
Szép kis botrány lett a dologból, Belgiumban élő magyar kultúrális és egyéb civil szervezetek tiltakoztak, háborodtak fel.
Figyelem, nem  Belgiumban élő magyar cigányok, nem is az itthoniak, inkább a kultúrmissziós fejek (komoly, művelt emberek), kikérték maguknak, hogy a fotón látható családdal azonosítsák a magyarokat.

Ez olyan szép történet.

Megy itten a Hír Tv által generált szósz, miszerint felhívtak egy emeszpés politikus kollégájának nevében csóró kisebbségi politikusokat, hogy "vennének" szavazatot, mint ahogy eddig is. Helyes trükk, mindenképpen alkalmas arra, hogy hülyét csináljon az amúgy se százas szavazókból, rákenje a sarat a népszerűtlen emeszpére, meg rámutasson, hogy a kisebbség szavazatait meg lehet, és meg is szokták venni.
Nem értem, mi ebben az okosság.
Csepp ésszel rendelkező választópolgár nagyon jól tudja, hogy mire akar szavazni, avagy mire nem, ilyen álhírek, meg manipulációs kísérletek értelmes embereknél nem sokat számítanak.

Viszont eszembe jutott egy régi-régi történet, hogyan lehet a szavazatokat irányítani, kisebb-nagyobb befektetéssel.

Kellékek: egy darab Barkas furgon, fóliázott üveggel, hátsó ülésen sörrel, borral, egyebekkel.

Szereplők: megbízható kampányemberek, megvehető szavazópolgárok.

I. felvonás: megbízható kampányember bevonul a szavazó helyiségbe, megkapja a borítékot, a lepecsételt szavazólapot. Üresen bedobja a borítékot, a hiteles, üres szavazólapot ügyesen a Barkasba viszi.

II. felvonás: megvehető szavazópolgár megkapja a kicsempészett és utólag a megfelelő ixxel ellátott szavazólapot, bevonul a szavazókörbe, ott elteszi az üres, de lepecsételt szavazólapot, bedobja ez előre kitöltöttet, visszamegy a Barkashoz, vala.

III. felvonás: átadja az üres, de hiteles szavazólapot, megkapja a járandóságát, pénzben, vagy természetben. És már jöhet is a következő szavazó...

Kurt Vonnegut erre azt mondaná: csip-csirip..., illetve dehogyis: így megy ez.

Nyáron költöztünk be faluról a városba, hosszúgangos parasztházból, Trautmann-féle 16 lakásos, négy emeletes lakótelepi kaptárba, első emeletre. Az új lakás felibül-harmadábul volt készen, az előszobában vajszín és bordó mettlachi lötyögött, a beépített szekrényen nem volt fogantyú, a gáztűzhelyet elfelejtették bekötni, viszont a szép fényesre lakkozott parketta cserébe már hézagos volt, ahogy a nyári melegben száradt össze.
Anyám örült a lakásnak, sok-sok virágjának alig talált helyet, mégis jól érezte magát (---a falusi házunkban nem volt vezetékes víz, sőt az utcában sem, úgy hordtam kézikocsin méhsejt mintás műanyag kannákban, a második úti kékszínű közkifolyóról, vagy a norton pumpás ártézi kútról, nem volt valami nagy kedvem hozzá, a sok öregasszonyok mindkét kúton szerettek beszélgetni, mire végigkérdezték az összes rokonomat, elment az idő---), szerette mutter a vízmelegítőt, nem a sparhelten kellett mosdó vizet melegíteni, csak kinyitotta a csapot, belobbant a gáz, sziszegve sistergett a forró víz.

Onnan tudom, hogy javul az idő, mikor meghallom a sornégyes japán speedek hangját. Vagy mikor a baleseti hírekben legalább egy motoros szerepel.

Nyilvánvaló, minden motorfüggő alig várja, hogy csavarjon egy bő gázt, az undorító setét-hideg tél után kell a jó hűvös, friss menetszél. De miért kell az első tavaszi napon eldobni a motort, vele együtt a kanalat, ez azért érthetetlen. Nem értik meg páran, hogy az aszfalt hideg, hiába van 15 fok, meg verőfény, a gumi nem melegszik fel, az út is tele van téli szutyokkal, nagy a féktáv, kanyarba sem dőlhetsz, mint nyáron, mert kiesik a motor. Az autósok se fogják fel, hogy egyik napról a másikra hirtelen egy motoros terem előttük, nyáron sem vesznek észre, nemhogy ilyenkor télen.

Persze a motorosok egy része is mindent elkövet, hogy zakózzon. Kitolja a drága gépet, oszt hadd szóljon, csavarja a gázt ész nélkül, leszabályozási fordulatszámig, nem számít az olaj, hűtőfolyadék, nem számít a vezérmű. Olyan ez, mint a szarvasoknál a bőgés, csavarom a nyélgázt, hadd hallja a többi motorizált hím, hadd jöjjenek ők is a terepre, mutasd, mid van, elszabadulnak a hormonok, kell az adrenalin.

Negyed évszázad rettenetesen nagy idő. Hinta komám kérte, hogy emlékezzünk a régi nagy tetteinkre, már ami a házépítést illeti.

Bizony, a nyolcvanas években a családi ház építése életcél volt, amibe idejekorán kellett hozzákezdeni. Aki leszerelt, családot akart és tudott különmelót vállalni, szinte biztosan építkezett. A tanács vb. olcsón adott telket, általában minden (korabeli) közművel, tehát villany, járda, vezetékes víz biztosan volt az újonnan nyitott utcákban, szennyvíz-csatorna, útalap és gázgerinc pedig többnyire lakossági összefogással épült, magyarul a polgárok finanszírozták.
A fiatal házasok elég komoly kedvezményeket kaptak, diplomásoknak külön letelepedési segély járt, de majdnem minden munkáltató adott valamilyen kölcsönt, támogatást az építkezéshez. Az egyetlen bank, az otp alacsony kamatra hitelezett, de akár bankkölcsönt is tudott adni. Külön támogatta az állam a gyerekvállalást, szociálpolitikai pénzekkel, amit nem kellett visszafizetni, csak akkor, ha nem jött össze a vállalt gyermekáldás.

Kérem, hat-nyolc haverral, foghatós családtagokkal már bátran nekivághatott bárki a házépítésnek, hiszen az építőipar kisipari körülmények között olyan, akár a foci, mindenki ért hozzá.

Finta Miki az AFIT-ban volt valamilyen főnököm, már nem tudom miért, de jó haverok lettünk. Pedig jóval idősebb volt, és még többnek látszott, akkora szakálla volt, mint egy aranykoszorús Mikulásnak. Rábeszélt a rendszeres véradásra, meg a rendszeres birkapörkölt főzésre, és a mozigépész tanfolyamra. Fogalmam nem volt, milyen érdeke van a mozihoz, később esett le a tantusz, el is mondom időben.

Kicsit túlképzett voltam a tanfolyamhoz, csak a moziüzem vezetői képzéssel együtt indulhattam, Szolnokra jártunk a Tisza moziba, ohó, rengeteg jó nő között ketten voltunk férfiak. A műszaki tárgyak nem okoztak gondot, sőt kifejezetten egyszerű működésűek a mozigépek. Szerettem az esztétika, filmesztétika előadásokat, a filmtörténetet, a gyártásról szóló előadásokat, egyedül a filozófiai értekezéseket untam nagyon. Lenin kettős tükrözési elméletét nagyon komoly erőfeszítéssel láttam bizonyítottnak, de a statisztikai, számviteli és egyéb ügyviteli tárgyak is nehezen boldogultak velem. Szerencsére kedves előadónők vizsgáztattak, átmentem.

Volkswagen Golffal vágtunk neki a 2200 km-es útnak Spanyolország felé, pakoláskor derült ki, hogy nem egy túraautó. Két bőrönd, sátor, matracok, konzervek három hétre, alig fért el minden a csomagtartóban. Ferenc barátom és családja Opel Astrába csomagolt, elindultunk. Hol ők mentek elől, hol pedig mi maradtunk le, a Golf nehezen tartotta a lépést az Astrával. Az osztrák határon túl, szinte végig autópályán gurultunk, Mestrében találtunk kempinget. Megizzadva a sátorverésben, Ferenccel söröztünk egyet a büfében, "medium beer", mondta a csapos, jó hideg csapolt sört mért, jólesett nagyon.

Létezik egy oldal, a www.oballaert.hu, csütörtöktől vasárnapig közel 60000 keresés talált rá, korábban heti 40-50. Persze, hogy a rendkívüli esemény miatt. Mi8 szenvedett balesetet, landolás közben felborult, kigyulladt. Egy katona áldozatul esett, kettő súlyosan, egy könnyebben sérült.Tegnap, mikor mentem apámhoz, összesen tizenegy civil autót láttam a repülőtér környékén. Azt gondoltam, hogy volt közük az áldozathoz, sérültekhez, de visszafelé másik tízegynéhány autó volt már a reptéren, ezért mégis inkább bámészkodók lehettek. Virág nem volt egyik kézben sem.
Este a honlap nézettsége is visszaesett a szokásosra.
Sose lett volna, sose legyen magasabb.

"Kilencszáznyolcvankettőben vonultam be katonának. Bár Pesten születtem, de Gyulán nőttem fel. Elmúltam tizennyolc mikor újra Pestre költöztünk. Gyula sznob kisváros, de azért közel a természethez, mezőgazdasági munkához. Elvben, mert én azért távol tartottam magam tőle, igaz nem is kényszerített senki. A szüleim veteményesének gyomlálásán kívül csak a középiskolai barom őszi munkák voltak, ahol is, hogy lehet több kárt okozni volt a sikk.
Láttam gátőrt kaszálni a Fekete-körös partján, de kaszát közelről talán sohasem.

Bizony, a sereg. Az AFIT-ban, ahová gyakorlatra jártunk, sorköteles, meg már leszerelt fiatal melósok közt csak ez volt a téma. Akkoriban nem volt még divat megúszni, sőt, a honvédelmi járadékot fizetők, vagy az építő-, sportzászlóaljakhoz vezényeltek mindig gúnyosan elhúzott szájakat láttak, a  "nemisvoltálkatonabazmeg" szabványszöveg mellé. Szolgálatot lelkiismereti okok miatt megtagadó embert nem ismertünk. A határőrök meg külön kaszt voltak, nem nagyon szerették, ha a szolgálatról faggatuk őket, "majdrájösszecsém", elintézték ennyivel. Bezzeg akik az elsőlépcsős alakulatokban szolgáltak, minden elismerést besöpörtek, Lenti, Kalocsa valódi mumusezredek voltak, senki nem szeretett volna oda vonulni, de azt nagyon szerettük hallgatni, ha valaki az ottani élményekről mesél.

Balatonszepezden az Április 4. gépgyár üdülője volt, egy régi kastély, fenn a domboldalon, szép balatoni panorámával. A pesti központ és a fegyverneki gyáregység dolgozói, vagy gyerekeik üdültek ott, sosem egyszerre, vagy felnőttek, vagy gyerekek, családok nem használták. Évente két hétre vittek le a nyári szünetben, ha volt elég jelentkező, akkor teherautóval, platón, hosszú lócákon, ha kevés gyerek volt, akkor vonattal utaztunk.
Mikor először voltam Szepezden, nyolc éves lehettem, barna prespánpapír bőröndbe csomagolta anyám a motyómat, kívülre vinyettázta a nevem, címem, a belső oldalra pedig egy cédulát ragasztott, listát, mi van a bőröndben. A törölközőbe szappant csavart, minden ruhám átvette a szagát.
A kastély nagyon izgalmas volt, egyik fele szépen felújítva, ott aludtak a gyerekek, nevelők, az emeleti és a padlásrész viszont eléggé elnyűtt, az ablakokból hiányzott az üveg, a padláson denevérek voltak, esténként cikáztak, vadászták a bogarakat.
Díszes oszlopok tartották a teraszt, hajnalban kiszöktem a hálóból, és a korlát közül néztem a ködöt a Balaton felett, balról kezdett a nap derengeni, ahogy kibukkant a vízből, úgy foszlott szét a pára.

A Tiszát először hároméves koromban láttam, apám kirándulni vitte a családot, anyám a Danuvia hátsó ülésén, én a tankon. (Nem emlékszem erre, anyám szokta mesélni az emlékek közt, ha összeül a család). Fegyverneknél, a rév alatt széles föveny volt nyaranta. Legurultunk a partra, apám egyből a vízhez szaladt, nagyon szereti a folyót, itt nőtt fel, katonának is folyóhoz került, Ercsiben volt utász. Anyám szerint én csak álltam, néztem a rengeteg vizet, néztem apámat, ahogy úszik, görbült a szám lefelé, biztosan féltem. Csak szorítottam anyu kezét, kérdeztem, mikor jön ki apu az árokból. Aztán ültünk a sekély vízben, fröcsköltük egymást, nagyokat nevettünk.

Húúú, a mozi nagy varázslat. Vasárnap teli nézővel, ebéd után matiné, kötelezően valami orosz film. Leginkább a "Jégmezők lovagja", Szergej Eisenstein filmje, vagy szintén tőle a "Patyomkin páncélos", néha gyerekfilm, még mindig szovjet, jobb esetben a "Na megállj csak!", az ütődött farkassal, meg az okos nyúllal, szerintem évekkel később erről koppintotta Warner Brothers a "Gyalogkakukk" szériát. Az esti nagyfilm általában Latabár, "Fel a fejjel", "Állami áruház", a kötelező sematikus filmek, vagy monumentális szovjet háborús filmek, vagy Zenthe Ferenc filmjei, "2x2 néha öt", emiatt a film miatt jelentkeztem az MHSZ-be vitorlázó repülőnek. Persze erősen motivált a tévében az "Őrjárat az égen" is, ami vadászrepülőkről szólt, de ne szaladjunk ennyire előre.

Apámnak Simson SR2 mopedje volt, tejeskávé színű, vagány kis gép, markolatváltóval, lengőnyereggel, acéllemez csomagtartóval.
Reggel mindig arra ébredtem, mikor kitolja a kapun, és az utcán röffenti be, hogy ne ébresszen föl minket. Nagy, nehéz barna bőrkabátja volt, alumínium keretes motoros-szemüvege széles, csíkos gumival. Aktatáskája szíjon a hátára vetve.
Este elé szaladtam majdnem a piacig, ott vártam, mikor jött hazafelé. Álltam a vázon, fogtam a kormányt, nagyokat nevettem, ahogy a szél bebújt a gallérom mögé, és felfújta a kabátom.

A felső tagozatosok az emeletes iskolába jártak, a kisvasút végállomás, meg a kispiac mellé. A nagy farmotoros buszok is ott fordultak meg, az emeleten volt az osztálytermünk, ablak mellett ültem, mindig volt odakinn látnivaló.
Nida Pista bácsi helyett Hegedűs Imre lett az osztályfőnök, tanárúrnak kellett szólítani, de először néha eltévesztettük, és tanítóbácsinak hívtuk. Olyankor visszabácsizott. A neve miatt kezdetben nem csíptem (olvastam az Egri csillagokat), de nagyon rendes tanár volt.
Oroszt és énekzenét tanított, a termünkben a falon ismeretlen szövegek, ismeretlen emberek képei lógtak, az ajtó mellett volt a lábbal fújtatott harmónium, úgy szólt, mint egy leszázalékolt orgona.