Megint valami nagy fekete füstöt csinált a török, túl a Tiszán, Dobapusztán. Hiába mondtuk a dobai atyafiaknak, ne húzzanak falat, ne verjenek reá nádat, nem hallgattak, azt hitték, megvédi őket, hogy közel vagyon Szolnok vára. A török fürkészek persze minden házat falunak néznek, vissza is jönnek erős csapattal portyázni, és visznek mindent, terményt, jószágot, asszonyt, gyereket, erős embert rabnak. Az öregeket meghagyják magnak, de a házakat azért felgyújtják, így jelölik a többi rablóknak, itt már nincsen semmi érték.

1990. nyara borzasztó meleg volt, alig tudtunk megmaradni az autóban. Antwerpenből jöttünk haza, forró augusztusi kánikulában, az osztrák autópályán, de már Bécs után, a határ felé araszoltam a Daciával. Féltem, hogy felforr a hűtővíz, egyik szemem mindig a hőmérőn. Jani komám ájultan aludt a kocsiban, mentünk vagy öttel óránként, valami baleset volt előttünk.
Hallgattam a rádiót, egy fiatal családfő beszélt éppen, reklámriport persze, arról szólt, hogyan nyaraltak két gyerekkel egy hetet Görögországban. Akkoriban rettentő fogékony voltam a reklámokra, majdnem minden szart megvettem, amit a tévében hirdettek, vagy direktmarketingben árultak, a barna nejlon bomberdzsekitől kezdve a narancs-sárga-végyalun keresztül az emvé súrolókig, én voltam a célcsoport, biztos.
Szóval a rádióban egy baritonhangú apuka mesélte, milyen szép Görögország, főleg az Olympic Beach, milyen klassz a tenger, közel van Thesszaloniki, de Athén sincsen túl messze, érdemes bejárni a környéket.

Gevgelija-Evzoni átkelőnél értük el Görögországot, végtelen hosszú kamionsor állt előttünk, borzasztó meleg volt, dél körül járt. Beálltam a sorba, de a kétoldalon álló egyenruhások integettek, hogy kerüljem meg a sort, nem értettem, mi van. A vámbódénál aztán láttam, a turistákat előre engedik, ne aszalódjanak a napon, hamar átléptünk szerencsére.

Az Olympic Beach melletti Plaka kempingtől laza félóra volt Panteleimonas faluja, igazi csöppnyi halászfalu, sok üzlettel, kiskocsmával. Egy Gold Sun nevű irodát kellett keresnem, az expressz utazási iroda helyi partnerét, nem volt könnyű. Görögországban tíz óra előtt semmit nem érdemes intézni, tízre járnak dolgozni. Viszont már délben hazamennek sziesztázni, belefáradva abba két órányi eszement tempóba. Aztán délután háromkor-négykor megint kinyitnak a hivatalok, és meglepően későn zárnak, akár este tízig találni nyitvatartó bankot. Persze, jobb így, nem a melegben köll szenvedni, este azért lehűl a levegő, jobban fog az agy.

A seregben vannak érdekes beosztású katonák, akik nem elsősorban a nyers katonai erővel, nem fegyverrel, hanem egyéb módon mérnek csapást az ellenségre. Ilyen volt a törzsütegnél a propaganda raj.
Voltam ide beosztva, egy ideig propaganda autó (Csepel törzsbusz) sofőrje voltam. Lényegesen jobb beosztás, mint Ural teherautóval vonszolni egy borzasztóan szép ződ, de marha nehéz löveget. A Csepel nem egy lóerőgyár, harmad akkora motorja van, mint az Uralnak, ráadásul dízel, télen nagy-nagy tehetséggel bírtuk csak elindítani. Viszont mikor beindult, elment arra, ahol a nagy ruszki benzines masztodon gépek. Kicsit billegett a nehéz felépítmény, és ami hiányzott a teljesítményből, azt pótolni kellett vezetéstechnikával, de én nagyon jól kijöttem a vassal.

Nagyon korán kezdett tavaszodni, már február elején kimondottan szép tavaszi nap sütött. Tél végén érdemes megvizsgálni a kaptárakat, ahogy melegszik az idő, úgy kezdenek a méhek magukhoz térni. A telet úgy vészelik át, hogy a kaptárban egy nagy fürtbe kapaszkodnak, és lassan, de folyamatosan mozognak, a kívül lévők igyekeznek a család közepe felé. A folyamatos mozgás minimális, de az életben maradáshoz éppen elég hőt termel, nem fagynak meg a méhek. Az anya többnyire a fürt közepén mozog, őt védi az egész család. A méhész sokat segíthet azzal, ha tél elején hőszigeteli a kaptárakat, 6-8 cm vastag polisztirol lapokkal érdemes javítani a kaptár hőmérsékletét. Télen amúgy ritkán kell nézegetni a kaptárokat, csak az etetés miatt. Általában egy méhcsalád 20 kg körüli mennyiségű mézet fogyaszt el (egy átlagos magyar embercsalád négy évben sem eszik ennyit). Ha kevés a télre hordott méz, a méhészboltban kapható répacukorból készülő eleséggel lehet pótolni.

Gyerekkorom szép emlékei között vannak a lakodalmak, arra már nem emlékszem, kik házasodtak, rokonok, vagy ismerősök, akkoriban egy lagzira a fél falu hivatalos volt, nemcsak a közvetlen rokonság. Amúgy is rokona volt szinte minden sváb család a másiknak, szegről-végről, egészen a harmadik unokatestvérig tartották észben a famíliát.

Elmondanám, hogy évekig jártam Budapestre dolgozni, volt olyan év, hogy minden áldott nap ötkor indultunk, és későn értünk haza, húsvét, karácsony, nem számított. Meg is utáltam rendesen, amennyit álltunk mindenféle dugóban, szívtuk a port, füstöt, ködöt, nem volt jó. Leginkább a türhő autósokat utáltam meg, szabálytalanok, erőszakosak, önzőek, ordítoznak egymással, ledudálják az útról, ha valaki nem olyan bunkó, mint elvárható.

Valahogy ezek a komoly navigációs tenyérgépek mindig kifognak rajtam. Tegnap is elindultam Pestről, Hinta komámtól, és a Bártfai úton egyszerűen megbolondulódott a PDA-m, a jogtiszta program hirtelen a belváros térképét rakta képernyőre, azt hitte a gép, hogy a Nyugati környékén vagyok. Kikapcsoltam, aztán újra bekapcsoltam, most meg a Bérkocsis utcát mutatta, és persze félpercenként újratervezett. Végül PDA segítség nélkül indultam Visegrádra, onnan haza. Nem az első eset, hogy a balfasságom, vagy egyéb egzotikus okok miatt kiakad a navigáció. Érdekes, hogy papírtérképeken bármikor eligazodok. Mindegy, hogy túristatérkép, autósatlasz, katonai, vagy tengerészeti térképszelvény, soha nem fogott ki rajtam a dolog. De a gép, az nem szeret engem, sok bosszúságot okozott már.

Pillanatképek békeidőből:
szalka.blog.hu/2008/04/25/holt_sio_berlemenybol_kivett_halbarka_1931_majus_hava

1988.-ban adtam el a Trabantom (KZ 62-97), olyan jól sikerült kímélnem, hogy szinte újként kelt el, pedig már ötéves volt. Az árával (és további komoly összegekkel) szaladtam a Merkurhoz, éppen akkor kezdték akciósan kínálni a Dacia 1300 TLX szériát. Ennek az autónak egy komoly előnye volt, ha elsején befizette az előleget az ember az OTP-ben, vagy a Merkurnál, akár két hét múlva kaphatott sorszámot, és szerencsés esetben hónap végén átvehette a kocsit.

F-14 Grumman, kultikus nevén Tomcat.

I. Sztori:

Barátom és üzletfelem szülei Mezőtúron élnek, nagy-nagy békességben, az egyik szép főút mellett van muskátlis kertes házuk. Régebben sok malacot, pár tehenet, néhány tucat csirkét, libát, kacsát tartottak, de mostanában már inkább ők is bóti dolgokat vesznek, nem éri meg kínlódni a jószággal. Viszont a földhaszonbért továbbra is természetben kapják, búzát, kukoricát, napraforgót zsákban viszik hozzájuk a bérlők, aranykoronánként 25-30 kg búza értéknek megfelelő mennyiséget. Összejön ilyenkor 15-20 mázsa búza, hasonló mennyiségű kukorica, jószág nincs, eladják hát, ha tudják. Vidéken ez úgy megy, hogy szép fehér papírra kiírják, és az ablaküvegre ragasztják belülről a hirdetést.

Húsvétkor hízhatna kissé jobban paraszti májam, talán ez az egyetlen olyan össznépi ünnep, amikor paraszti hagyományok dominálnak. A locsolkodás legalábbis falun volt mindenkor szokás, megadták a módját rendesen, vederrel, friss vízzel öntözték az "eladó jányokat", már ahol.

Néhány gondolat Tibetről, Kínáról:
szalka.blog.hu/2008/03/21/tibet_2

Reggel korán kellett kelni, azaz nem kellett, de nem tudtam sokáig aludni, mert valaki a házunkból döngve csukta be a lépcsőházi vas ajtót, így csinált ébresztőt. A húgomat nehéz volt összeszedni, már az ajtóban álltam, mikor még mindig reggelizett, vagy kényeskedett, nem szeretett korán oviba menni. Így aztán hiába ébredtem hajnalban, nagyon igyekeztem Julcsit beadni az oviba, szaladtam, hogy csengetés előtt beérjek az első órára.

Algyőn munkásszállón laktunk, az AFIT delegált nyolc embert, hogy a Nagyalföldi Kőolaj és Földgázkitermelő Vállalat szakmaiságát erősítsük gépész vonalon. Hát, a szállás nem ért sokat, földszintes barakképületek álltak a falu szélén, a portást józanul senki nem látta még, viszont nála volt az egyetlen telefon. Gróf hosszú órákat beszélt esténként a kisújszállási máv jegypénztárral, havi egy üveg jóság ellenében letudta a családi életet. A többi kollégám sem volt éppen példás családfő, Latuci főnök csak papíron volt nős, Beke elvált, Nagy Laci szerintem higiéniai okokból nem jutott azóta sem nőhöz, Lévai Karcsi, Fazekas Tibi, Göblyös Pisti meg én mind nőtlenek voltunk, komoly (-talan) barátnőkkel. Pénzt akartunk keresni, pont itt.

A héten Paloznaktól nem messze dolgoztam, egy kisebb csarnokot építünk, az egynyomú vasút mellett. A vonatok félóránként járnak, hol az egyik, hol a másik irányba zörögnek el. Diesel mozdonyok húznak két-három üres kocsit, volt, hogy húszan is utaztak, de legtöbbször csak az unatkozva dohányzó kalauzt láttuk (tudnám, mire sztrájkoltak, két-három utast tartottak sakkban, azóta ők is mennek busszal).
A falu olyan 600 m-re volt, egy szép nádtetős házban aludtunk a brigáddal, éppen a templom mögött. Szemben abc-üzlet, egyszemélyes bolt, korán nyit, korán zár.
Mellette presszó. Nem vagyok egy kocsmabútor, sosem szerettem ilyenbe járni. Bárhol az országban mindenütt egyformára alakulnak ezek a helyek, valamilyen pénznyerő automata, mindenféle sörös reklámdolgok és plakátok, unikumos hamutartó, a cégér klasszikus nejlon molinó, ki sem lehet feszíteni, mint a mosott rongy, úgy lóg a falon. A pultnál pont olyan hangosan szól valami zene, hogy éppen ne hallja a csapos mit akarok, zörög a játékgép, szól a tévé, megy a híradó. Nőnap van, de a téma a holnapi népszavazás.

Előljáróban, tényleg a korrektség kedvéért, nem cikket írok, csak weblogot szeretnék. Megpróbálom a mindenkori véleményem megfogalmazni, nem kapok erre instrukciót, arról írok, ami eszembe jut. Ha jut.

Múlt héten megpróbáltam leírni, hogyan szerettem bele a birkapörköltbe, ami akár nemzeti ételünk lehetne, mint a szlovákoknak a haluska (sztrapacska), vagy a svédeknek az ikea húsgombóc, legalábbis én mindenképpen büszke vagyok rá, hogy néha főzök birkát.

Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy ezzel is lehet haragot, sőt kimondottan gyűlöletes indulatokat kelteni. Gondolom, az dobta le az ékszíjat, amikor megpróbáltam leírni, milyen nehéz leölni egy szelíd jószágot. Nem könnyű, tényleg, de gyerekkoromban azt tanultam, hogy ne egyek élő állatot, meg azt is, hogy ha nem eszem meg a jószágot, az eszik meg engem.